https://verskucko.com

Címke: baranyi-ferenc

  • Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

    Szeretlek. Tőlem el ne várd
    szokott módját a széptevésnek,
    téged aláznának meg a
    bókká butított esküvések,

    mért mondjam: csodaszép a szád,
    mikor csak oly szép, mint az átlag,
    te is tudod: az úgyse vagy
    akinek vágyra gyúlva látlak.

    Egérfogáshoz épp elég
    egy csöpp szalonna – macska sem kell,
    cincogó lányokat szokás
    lábról levenni közhelyekkel,

    az ő receptjük ismerős:
    célzás ruhára, hajra, gyengéd
    figyelmességek közt nehány
    jólidőzített szemtelenség –

    ez csapda csak s nem taktika,
    nem bámulat, de szánalom kél
    az áldozat iránt, kiért
    fölös hűhó a macskafortély,

    mikor csak bársony bőrödért
    s csodás-ívű szádért dicsérlek:
    arcod ne fesse hála-pír,
    inkább harag-piros önérzet.

    Tedd, hogy remek melled mögött
    bonyolult szívedig találjak,
    s ha szíved méltónak ítél,
    fizesse értem meg az árat,

    nászunk legyen ellenfelek
    vívás utáni kézfogása,
    egymás próbáját miután
    mindkettő emberül kiállta,

    amikor már nem érdekes
    ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

    amikor csak egy lelkesít:
    kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

  • Baranyi Ferenc: És költő volt, igen!

    (Radnóti Miklós emlékére)

    Ő férfi volt, igen! A kiskert és a meggyfák
    fedezékébe indult, akár anyás melegház
    ölébe félve búvik a frissen nyílt levél,
    kivárni zöld reményben, míg elvonul a tél.
    De az újságba nézett: ó mennyi seb, kereszt még!
    És ujjai begyéig futott az idegesség,
    kettős kín húzta-lökte: tenni vagy megmaradni?

    A kertajtóból hosszan nézett utána Fanni.

    És ember volt, igen! Az elvadult pilótát
    a mámorig tüzelték – akár a rum – a bombák,
    már-már nem is parancsra: önként és kéjjel ölt,
    rommá alázkodott alatta lenn a föld.
    És ő elszórta benne az emberi tüzet:
    gondolkodjon kicsit, míg száll fejünk felett.

    És költő volt, igen! Ha farkas-száj szorít:
    jogosan élheted a farkas törvényeit,
    megértem kit barakkos rabsorsa úgy gyötör,
    hogy marharépa-héjért, ha kell, társára tör,
    ott még a legnemesbnek is egy, csak egy a gondja:
    egy répahéjnyit élni, másfél percig naponta.

    S az ő fő gondja az volt, hogy ott is verset írjon,
    aléltan araszolván a ronggyá gyűrt papíron,
    még ott sem dobta el a tollat, mint a megvert
    sereg futó bakái bajtársukat: a fegyvert,
    ő költő volt, igen! S ti, akik plüssben ülvén,
    nyafogtok, hogy hiányos az „alkotó-körülmény”,
    egy répahéjnyi percig gondoljatok csak arra,
    ki úgy tapadt a tollhoz, mint kéz a puskaagyra.

  • Baranyi Ferenc: Porvers

    Akit egyszer porig aláztak:
    porig kell azért lehajolni,
    a méltósága-vesztett sorshoz
    méltóság-vesztve igazodni.

    Előtted ember ráng a porban?
    Megértem: belerúgni könnyebb.
    Még emberibb átlépni rajta
    könnyed sikkjével a közönynek.

    Mentséged is van, ha a lelked
    bátortalan feddése rádvall:
    másokért őrzött tisztaságod
    nem szennyezheted más porával.

    Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
    és hát derekad roppanó is,
    ápolt tüdődet is belepné
    a talajmenti szilikózis,
    hát nem hajolsz porig, ha porból
    akármi hív: kincs, ócska holmi…

    Pedig akit porig aláztak –
    porig kell azért lehajolni.

  • Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás

    Van szerelem bevallhatatlan,
    vállalt nyugalmad őrzöd abban,
    te döntöttél ekként magadban:
    titok legyen. Bevallhatatlan.

    Azt dédelgeted, ami gátol,
    ami megóv a kimondástól,
    úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
    hogy tested pucérnak ne mondják.

    Észrevétlenebb a fedettség,
    a megtagadott meztelenség,
    a félbenyelt döbbentő-mondat,
    ára behódolt nyugalomnak.

    Elhessegetsz sok sas-szerelmet,
    ha kotlós-biztonság melenget,
    moccanna vágyad bár: cseréld el
    a meleget a repüléssel…

    A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
    gyutacsát-vesztett bamba gránát,
    sorsától fél: robbanni reszket,
    magát alázza játékszernek.

    Élve maradt, szomorú bomba,
    egykedvű csirke, puha tollban,
    szélárnyékban delelő koldus,
    vigyázatodban egyszer fölbuksz!

    Félelmed rongyod-óva koldul –
    szabályos koldus. Sose fordul
    senki feléd. Nincs szava, élce,
    nincs tetteden meghökkenése.

    Örülsz, ha rád se pillant senki,
    ha nem kényszerül észrevenni,
    tekintetek pergőtüzének
    körében kényelmetlen élned.

    Magaddal is hitetve vallod,
    hogy bőröddel egy már a rongyod,
    kínok nélkül letéphetetlen,
    benne szíved elérhetetlen.

    Miről titkon vallod: bolondság –
    őrzöd, akár koldus a rongyát,
    talpig beléje-öltözötten
    lapulsz ártalmatlan közönyben.

    Van szerelem bevallhatatlan,
    vágyol rá – s benned van, magadban,
    ragyogását rongy alá loptad,
    magad előtt is letagadtad.

    (Hát ki-ki éljen párja mellett,
    nem vallom be, ha tán szeretlek,
    nem állom, ha szemek aláznak,
    s ha – mint a sast – szelek tépáznak.)

  • Baranyi Ferenc: Kimélj meg…

    Csak ama rettegőn-riadt
    tekintettől kimélj meg engem,
    mely minden tiltott nász után
    felkönyörög ijedt szemedben,
    mikor ketté-józanodunk
    szemedben kérdő a kerekség,
    azt kérdezi: így, így sem unsz?
    Azt kérdezi: most is szeretsz még?

    E pillantás csak cikkanó,
    de épp elég, hogy megalázzon,
    bántóan bizonygatja azt,
    hogy nem nő túl a testi lázon
    mi engem utánad tüzel,
    s hogy bujaság a szenvedélyem:
    se szív, se gond – csak vér. Szemed
    ezt mondja s ez rám nézve szégyen.

    Vagy talán ős-eredetű
    e szolgamód riadt tekintet?
    Visszacsörrenek néha még
    szokás-csatolta ősbilincsek?
    Megejtett s nyomban otthagyott
    cselédlányok félelme ez még?
    Kijátszott mátka kínja, ki
    odadta frigy előtt a testét?

    Fekszünk, tilalmas nász után.
    Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
    Nyugalmam gyengéd ernyedés,
    csupán te túlozod közönnyé.
    Pedig most inkább kell nekem
    hogy itt maradj, hogy végre lássad:
    ki jó volt lángnak lobbanón –
    jó most duruzsoló parázsnak.

    Miért alázol hát ijedt
    alázatoddal engem? Ó hát
    mikor érjük meg már a nők
    tudat-emancipációját?
    Merj úgy szeretni, mint ahogy
    én szeretlek többezer éve!

    Hidd el: csak az a szerelem,
    melynek a nász sosem a vége.

  • Baranyi Ferenc: Kánkán

    1

    Hej, Kati táncol, hej, Kati járja,
    mert Kati, kicsi Kati táncos-lány,
    dübörög a vastaps, dübörög a színpad,
    reszket a jegenyefa-tákolmány.

    Táncdobogásra fájdul a szívem,
    bánata tenyeremen elcsattan.
    S kicsi Kati járja, legelik alakját,
    hej, Kati, de szomorú kedvem van!

    2

    Röppen a rokolya, ha dübörög a palló,
    s röppen a Kata haja, kifakad aranyló
    fürtjei-zuhataga pihe-puha vállán,
    s száll a lány a fürtjei árján!
    Fodrai ívén surran a szoknya,
    gyorsul a kánkán, és Kata ropja,
    ropja, kerengi, és vagy ezernyi
    férfi szeme-sugara tömörül a lábán!

    3

    Járja, járja egyre csak, s
    kéz a kézzel egybecsap,
    dörrenő a vastaps-orkán,
    ráncok árka bodorul a szoknyán,
    hej, de szálló, ledér is az a rokolya,
    hej, de bántó, kacér a Kata mosolya,
    hej, de szálló, hej, de bántó,
    fél világért, hitemre, nem adom oda!
    Hej!…

    4

    (Csönd. Legördült réges-régen
    már a függöny.
    Képeimet tagjaidról
    összegyűjtöm.
    Testet formálok belőlük,
    szép egészet,
    úgy, egészben, szívesebben
    szeretnélek…)

  • Baranyi Ferenc: Nézni

    Itt már a szavak mitsem érnek,
    csak nézni kell és nem beszélni,
    se kérdeni, se válaszolni,
    csak nézni kell, csak nézni, nézni.

    Lesni, amit szép arcod izmán
    parancsolnak csöpp rándulások,
    s ha keskeny űr szakad közébünk:
    felmérni az arasznyi távot.

    Szemekkel mindent megbeszélni
    ékesszóló sugarak által,
    s meleg, bársonyos egyességre
    jutni egy titkos kézfogással.

    Megérezni, amit te érzel,
    kimondani, mi nyelveden van,
    előbb dobbanni a szívednél,
    csókod előzni csókjaimban.

    Itt már a szavak mitsem érnek,
    ne szólj a száddal, csak szemeddel,
    a szerelem akkor beszédes,
    amikor már beszélni nem kell.

  • Baranyi Ferenc: Hajsza

    Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy.
    Az esztelen futással az ember néha fölhagy
    s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
    Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb
    meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
    odavet egy megállást s elégülten tovább lép.

    Meddig bírod még? Meddig? Elég neked csak ennyi?
    Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
    Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
    azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
    s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán,
    megújuló erővel, erőddel s – ostobán?

    Meddig bírod még? Meddig? Két éve, hogy követsz már,
    két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
    mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog,
    mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok…

    Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
    Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe
    s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed
    s eltűnnék, egymagamban, süllyesztőjén a térnek?

    Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
    de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
    akkor tudnám valóban: nélküled mitsem érek,
    ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged…

    Futunk. Konok futással. Én előtted – Te hátul.
    Te kétségbeesetten – én esztelen, galádul.
    Sokan futnak előttem. Előtted én futok.
    Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.

  • Baranyi Ferenc: Mulasztás

    Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
    Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
    Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
    magad megadni késztet a férfiölelés.
    A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
    De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

    Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
    Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
    mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
    édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!…
    Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
    Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

    Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték.
    Téged az ágyba döntött a szigorú betegség,
    keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt,
    s elvitte veled együtt testednek titkait.
    És vége, vége, vége… Elmentél csókolatlan.
    A csók örök adósság. Míg adhattam – nem adtam.

    Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás!
    Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz,
    tested, mit érintetlen átadtam a talajnak,
    a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad,
    elhódított a vén föld és én azóta folyvást
    siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.

  • Baranyi Ferenc: Egy parcel hamarabb

    sosem a búcsúlevelek,
    nem a szakítás, nem a könnyek
    jelentik azt, hogy elköszöntek
    örökre a szerelmesek,

    de a strandon a tétován
    más combra áttévedt tekintet,
    a türelmetlenül leintett
    hálálkodás a nász után,

    ha nincs folytatni gusztusod
    a kedvesed-harapta almát
    vagy mikor gyönge diadalmát
    meghagyni színleg sem tudod,

    mikor először áll meg úgy
    pillantásod a kedves arcán,
    hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
    s nem leszel tőle szomorúbb,

    mikor szúrás nyomán a vér
    egy perccel hamarabb megalvad
    és mikor csók közben magad vagy –

    szerelmed véget akkor ér.