avagy az elmúlt harminc év irodalomtörténete
előbb jöttek az okosok
aztán jöttek a szépek
ittmaradtak az okosok
elmaradtak a szépek
elmaradtak az okosok
visszajöttek a szépek
visszajöttek az okosok
ittmaradtak a szépek
okoskodnak az okosok
szépelegnek a szépek
igazodnak az igazak
és bocsánatot kérnek
minden hazudhat öleléskor.
a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
volna igazabb
és a heves mozdulatok esetlensége;
minden hazudhat öleléskor.
az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
volna igazabb
és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;
minden hazudhat öleléskor:
az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
bőbeszédűsége éppúgy,
mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
bőbeszédűsége volna igazabb
és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
hallgatása;
minden hazudhat öleléskor,
csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
a szemekből a messzeség kilátszik:
az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
mint a megadással lecsukódókból.
(és az ellentétek játéka se segít,
mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
kilátszik a messzeség,
mint az istenítően lecsukódókból.)
a szemek elemi őszintesége
megkérdőjelezi a költészetté nemesedett legendákat
a kedves közellétéről.
a szemekből a messzeség
– a halhatatlan ellenvetések ellenére is –
könyörtelenül kilátszik.
(amíg csak védtelenségünk határvonalainak
gyanakvás-aknazárait is
fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
biztoskezű tűzszerészei.)
mind gyűlölöm, aki előttem ismert,
mind gyűlölöm, ki nálad megelőzött.
míg sosem látott kertekben virultál:
nem lehettem se tolvajod, se csőszöd.
pünkösd rózsa, kihajtottál az útra –
így lettem tolvajod, aztán csőszöd.
s mind gyűlölöd, aki nekem virult rég,
aki a gomblyukamban megelőzött.
én gyűlölöm, akiket te szerettél,
te gyűlölöd, akiket én szerettem.
nem tudjuk egymás múltját elviselni.
így
jelenünk is elviselhetetlen.
Az enyim, a tied. mennyi
lármát szüle, miolta
a mienk nevezet elűle – írta Vitéz,
mert még csak nem is sejthette,
hogy a folyamat visszája
még lármásabb viszályt szül majd.
Sándor pirosló arcokról és
piros zászlókról papolt lelkesen –
ezért aztán Szibériába száműzte őt
a hálás utókor.
Sohse hull le a vörös csillag – fújta
a Szilágyságból szalajtott hírlapíró,
nyilvánvaló, hogy vörösboros káprázatában.
Attila olyasmit dünnyögött, hogy
a költőnek, ha van élte még egy,
az mindenképpen a proletár utókoré.
Meg is lakól érte: még a nevét viselő
utcatáblát is veszély fenyegeti.
A Nagy Elődök tehát
csacskaságokat locsogtak összevissza.
Miért van mégis,
hogy én még mindig
az ő csacskaságaikat rebegem fohászként?
Nyilván rosszul felfogott
kollegialitásról van szó.
Mondhatni a mundér becsületét
védem.
Ám a semminél
még a betyárbecsület is több
ebben a becsületprédáló ínségben.
Kassai Franciskának
A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen –
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák!
S ez hihetőbb örömet adhat.
A kommentátor mondja, mondja
s ő sem hiszi, amit papol.
(Akkor is nektárt szavatol, ha
megpimpósodott rég a bor.)
Alrebellis és főeretnek
mosolyog, mintha mosolya
mögött a kellő tiszteletnek
nem lenne látható nyoma.
Futásban jártas sportriporter
jég hátán is riszálni kész,
fejre is áll, akármikor kell,
de fel csak önmagára néz.
Megannyi fürge kecskebéka
úgy ugrabugrál, mintha csak
fűzfára mászni volna célja
vágyott uborkafák alatt.
Több rámenős play boy agyában
csak műveltség nem kap helyet,
buta lúd, szédült tyúk, ahány van
csakis előttük illeget.
Fontos fajankók ivadéka
zápolja unos-untalan
azt a tojást is, melynek héja
a fenekén még rajta van.
Fusizó, félkontár középszer
babrálja a közvéleményt,
ágál, minősít, cáfol, érvel,
saját paródiájaként,
hol szentbeszéd zubog belőle,
hol meg Marx Károly tanai –
mindig tömött a képernyő, de
alig van rajta valaki …
Most minden hörcsög és pocok
– amely az egybeszántott
földeken garázdálkodott –
együtt fújja az átkot
a pórral, ki megint pöröl
az egybeszántás végett…
Jászlánál bambul az ökör –
nem érti az egészet.
Most minden tolvaj s lusta dög
nemzeti hőssé válik,
nem tagadja, hogy bűnözött,
de hajtogatja váltig,
hogy azért lógott és lopott,
mert gyengíteni kellett
a tankokkal reánk hozott
poszt-sztálinista rendet.
Esélyeit elveszti az,
kihez ezek szegődnek,
hitelük egy lyukas garast
érhet hozzávetőleg.
Ki cir-,
ki kal-,
ki spe-
kulál.
Az ország dolga rosszul áll.
Forog
a föld,
a pénz,
a köpönyeg.
S nincs benne semmi köszönet.
Ne lőjj a zongoristára –
elég, ha a kezét töröd.
Csak a kezét, hogy meg ne sántuljon!
Csak a kezét, hogy bukjon fel
a billentyűsoron!
Csak a kezét, hogy a Marseillaise,
a Rákóczi-induló, a Forradalmi etűd
életre ne keljen többé a kezétől,
de még az Appassionata, az Allegro barbaro sem.
Semmi, ami ripityává zenghetné
az eszmélet tétova előremozdulásának
nyúlós rettegésből kövesült, néma torlaszait!
Semmi,
amitől a lelkiismeret háborgóbb lehet,
maga a lélek pedig csöndesebb!
Semmi, ami magabiztosabbá igézhetné
a Mindenség engedékenységét a parány iránt,
a tétova hajlandóságot mások iránt,
a szívmeleget, mely az űrhidegen átfut,
és a tiszta gyűlöletet, amely aljasságok ellen
lobban fel mindig!
Semmi, ami a lelkek jobbik felének
zengő megtestesülése a csillagnémaságban –
és semmi, ami csak addig érvényes, amíg örök!
Ne lőjj hát a zongoristára.
Elég, ha a kezét töröd.
Hivatkozhat-e
a Tizenkét pontra az a tucatember,
aki pontban tizenkettőkor
csak a saját ebédjével törődött mindig?
Illetékes-e
Gábor Áron rézágyújáról énekelni az,
aki nemhogy harminc ezüst pénzért,
de már harminc rézgarasért is
hajlandó bajtársai felé forgatni
a mindenkori ágyúk irányzékát?
Lehet-e
a márciusi ifjak örököse az,
akinek szemében
Petőfi piros zászlói
jelentik a vörös posztót?
Miért öröm az,
hogy nem az utolsókból lesznek elsők,
hanem az elsőkből utolsók?
Ady Endre
– A föl-földobott kő
– Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János
– Családi kör
– Toldi estéje
Petőfi Sándor
– Nemzeti dal
– Szeptember végén
– Anyám tyúkja
📖 Tartalomjegyzék (próba)
Ady Endre
– Párisban járt az Ősz
