https://verskucko.com

Címke: bátorság

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: Arcanum

  • Nagy Gáspár: Nem akarhatom vereségedet

    litániás válaszlevél

    Aki szívéből kiszakította
    a fény korlátait
    aki legyőzte a félelmet
    úgy röpködött „ágról-ágra”
    mint egy kismadár
    aki mosolyával visszahozta
    a mi elföldelt mosolyunkat
    most hét szaltóra áll
    az őrület falától…

    mert a Nagy Pontozó körül
    nyüzsögnek a szándéktalan
    kis heródesek
    a jövő pitiáner hóhérai
    mert először
    a leggyöngébbeken kezdik…

    ezért üzented kedves O. K.
    „hogy körülötted már minden K. O.
    reménytelen reménytelen”!
    rajongtam egykor érted
    szaltódat ünnepeltem
    nem akarhatom és nem hihetem
    vereségedet…

    imádkozunk a Nagy Pontozóhoz
    hogy anyai szívedet erősítse
    s diadalt arass a halálon!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Hol tanítják?

    Válasz egy körkérdésre

    Hol tanítják a gyávaságot?
    Hol és milyen iskolákban?
    Hogy a félelem-higany naponta
    kúszik föl a kisdiákban.
    S ott van lehajtott fejében.
    Kérdésre szaporán botló nyelvében.
    A rémült szempár lobogó lázában.
    Ott tanyáz nyugtalan álmában.

    A gyávaságot ha számonkérik?
    A hitet is naponta cserélik?
    Az iskola sunyít és hallgat:
    némán féli a birodalmat!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
    ⚖️

  • Zelk Zoltán: Kosztolányi halálára

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy ennyire félt a haláltól,
    ki látta szörnyű rettegését,
    láthatta, milyen nagy és bátor!

    Láthatta vívni három éven
    keresztül iszonyú sebekben:
    három esztendeig nem bírta
    legyőzni a Legyőzhetetlen!

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy így vigyázta birodalmát:
    a lányok könnyét s a kötélen
    lógó gyilkos szederjes arcát,

    lepkék tántorgó repülését
    s a tollas fényeket az ágon…
    – Ki őrzi őket, hogyha elmegy,
    ki félti és ki tartja számon?

    Be szép volt és milyen fenséges! –
    Halljátok? Ordító szelekben
    és felhők lenge, lágy neszében
    hirdeti a Legyőzhetetlen:

    „Csonttestem s gyilkos ólomujjam
    sajog a körmétől, fogától,
    nem vívott így még senki vélem –
    mondjátok hát: Hős volt és bátor!”

    Forrás: DIA – PIM

  • Babits Mihály: Alkalmi vers

    (1916)

    Ó, mikor oszlik már a köd?
    Hol késik a vigasztaló?
    Örvények és sziklák között
    hogy ing a kis magyar hajó!

    Nekem már sírni sem szabad,
    talán összerezzenni sem,
    ha látom, hogy a forgatag
    elkapja egy-egy kedvesem.

    És átkoznom sem a vihart,
    s kiáltanom borzadva, hogy
    csekély deszkánk talán kitart,
    de drága vérünk színe fogy.

    Nem volna jobb-e, magyarok,
    míg rázza hab a mély kabint,
    kik itt vagyunk még, egy marok
    szorosan összebújni mind?

    Dalolni tán vigasztalót,
    s vigyázva lesni, hol derül,
    és szólni: „Kösd ki a hajót!”
    ha partot látnánk messziről?

    De jaj, bajában sem barát,
    magyar sem érti a magyart,
    civódik, mint a rossz család,
    s olykor még áldja a vihart:

    ó, szörnyű! még dicsérgeti,
    mert rab tűrővé edz a seb,
    s e néma szolgaság neki
    vére vérénél kedvesebb.

    Ők amíg vérük vére hull,
    úgy védik itthon a hazát,
    hogy szívbe fojtják zsarnokul
    a gyermekeknek igazát.

    Így jártam én is – nem rege –
    és úgy vagyok már, úgy vagyok,
    mint rossz családnak gyermeke,
    kit egyre vernek a nagyok.

    De csitt! duzzogni nem szabad,
    szívem! jutalmat ne keress!
    Jutalmul: mindig légy szabad,
    s ha nem szeretnek is: szeress!

    Gondold, hogy könny és vér pereg,
    s van méltóbb annyi fájdalom:
    s ne sírj, ha vernek, mint gyerek,
    hanem zengj, mint a cimbalom!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Utassy József: A szerelem szélén

    Légy a szerelem szélén is bátor:
    szeress engemet, Horváth Erzsi!

    Mert a lebillent mérlegű ágyon
    nincs többé játék.

    Már fiam is csak a hinta álom
    lengeti hozzád.

    Sorsom örökség: tág a világom,
    szűk Magyarország.

    Mit akar itt ez a kéz a számon?
    Csillagi csöndet emberi tájon?!
    Hogy ami fáj, szótlanul fájjon?

    Költő vagyok én: magyar költő!

    Csak ami szívemen tollászkodik,
    az röpül el az én számról.

    Szeress engemet, Horváth Erzsi:
    légy a szerelem szélén is bátor!

    Majd összeterelem kis családom,
    aklok melege szobánk belengi,
    s tested füvére, én édes párom,
    kicsapom tíz ujjam legelni.

    Csak légy mindenek szélén is bátor,
    és szeress engem, Horváth Erzsi!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ady Endre: A tűz csiholója

    Csak akkor születtek nagy dolgok,
    Ha bátrak voltak, akik mertek
    S ha százszor tudtak bátrak lenni,
    Százszor bátrak és viharvertek.

    Az első emberi bátorság
    Áldassék: a Tűz csiholója,
    Aki az ismeretlen lángra
    Úgy nézett, mint jogos adóra.

    Mint egy Isten, hóban vacogva
    Fogadta szent munkája bérét:
    Még ma is minden bátor ember
    Csörgedezteti az ő vérét.

    Ez a világ nem testálódott
    Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
    Legkülömb ember, aki bátor
    S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

    S aki mást akar, mint mi most van,
    Kényes bőrét gyáván nem óvja:
    Mint ős-ősére ütött Isten:
    A fölséges Tűz csiholója.

    Forrás: MEK

  • Baranyi Ferenc: A király meztelen

    Ocsúdjatok: a király meztelen!
    A sárkány hét fejében hét deka agyvelő sincs,
    s a csattogó fogak szuvasak egytől egyig.

    Ocsúdjatok, térjetek magatokhoz!
    Nem bölcsebbek, nem tehetségesebbek,
    és főképpen nem tisztességesebbek
    nálunk a minket halkra szégyenítők,
    kiknek szavától úgy megcsöndesedtünk,
    mint őseink ispánok vesszejétől.

    Ocsúdjatok. E kígyó-bűvöletben
    nagystílű blöffölök sok zagyvaságát
    saját mércénkké kezdtük tenni titkon
    s közepes glosszáit a Főítésznek
    lassan mi is tanulmány-számba vettük …

    Higgyétek el, sosem anakronizmus,
    ha a költő az egyenes kaszák
    igazával suhint: kifent, egy-élű szóval.

    Ocsúdjatok! A király meztelen!
    A sárkány hét fejében hét deka agyvelő sincs,
    s a fogai? Szúvasak egytől egyig!

    Szent György lovagra várnunk fölösleges, hiszen
    mi is elbírunk vele puszta kézzel,
    csupán a ráülepedett ércpor-legendát
    kellene még letüsszenteni róla
    egészséges, már jó paraszttüdővel.

  • Heltai Jenő: Egeres

    Toloncház, 1944. november

    Ez itt a híres Egeres.
    (Nem olyan úri fogda, mint a Markó,)
    És benne ülök én, örök csavargó,
    Edzett, kipróbált alperes.

    Mindég a vesztő oldalon!
    Szidalmazottan, vádoltan, pörölten,
    Holott nem csaltam, még csak nem is öltem,
    Számomra nem volt irgalom.

    Jött négy pribék, négy fegyveres,
    Géppisztolyát a mellemnek szegezte.
    Esett az eső… ólmos, őszi este…
    Várt már a híres Egeres.

    Itt ülök a fagyos kövön.
    S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska
    Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska,
    De az is ember, nemcsak ön,

    Ön, gyáva gyászvitéz, akit
    Veszett vagányok vállalnak vezérnek,
    Urak lakája, korcs, vidéki véreb!
    Nem önnek kéne ülni itt?

    Mikor nagy hangon szónokol,
    Ünnepli önt sok rúzsosajkú nemtő,
    Rongy hősködő, megkergült hazamentő,
    Labanc… De ördög és pokol,

    Ez a magyar? Jaj, szörnyű kép!
    Ez a magyar, kit balsorsában isten
    Megáldjon, védő karral megsegítsen,
    Mert megbűnhödte már e nép?

    Sötét jövendő! Oly sivár,
    Mint ez a zsúfolt, mocskos, néma kripta.
    Utódait hol buzgón szaporítja
    Tetű, poloska, svábbogár.

    Én mást tanultam, mást tudok.
    Hát ez Petőfi, ez Kossuth hazája?
    Szégyenbe fúlt. Sarat köptek ma rá a
    Bitang, lepénzelt hazugok.

    Ez a magyar? Szegény magyar.
    Miattad hull a könnyem, mint a zápor,
    Hazád miatt, bölcsőd miatt, mely ápol,
    Sírod miatt, mely eltakar.

    Szegény hazád ma elmerül,
    Megfojtja szenny, kín, szolgaság hinárja.
    Ki hallgatott a költő Szózatára?
    „Légy híve rendületlenül!”

    Itt ülök a fagyos kövön,
    Öreg tolonc a híres Egeresben,
    Volt magyar író… ej, mit emlegessem?
    Megérdemeltem. Köszönöm.

  • Heltai Jenő: Ars poetica

    Költő, ne légy szemérmes!
    Az első sorba állj.
    Ne várj, míg valaki kérdez.
    Ordítsd ki, hogy mi fáj.

    A szíved tedd tenyeredre
    S akárhogy bánt a fagy,
    Pőrére meztelenedj le,
    Mutasd meg, hogy ki vagy.

    Ne várj, míg valaki kérdez.
    S torkodba fojtja a szót.
    Azért se fogd be a szádat,
    Üvöltsd, mint tíz Behemót.

    Ne törődj a ronda tömeggel,
    Ha mérge szívenharap,
    Éjből fakad a reggel,
    Homályból kel föl a nap.

    Keményen állj, sose dőlj meg,
    S bármily keserű a kehely,
    Fenékig ürítsd ki, dögölj meg,
    De holtig énekelj!