Elmúlt a nagy dalok kora! Tünődő,
alázatos lett egykor büszke elmém.
Mintha kövecset szedtem vón’ a földről:
népet, sorsot, reményt búsan merengvén
csorgatok vissza ujjaim közt – teérted
se halnék már meg, mint nemrég akartam.
Így törpül a híres, gyönyörű élet,
így leszek, pajtás, úr végül magamban.
Pincém előtt a fára seregélyek,
aztán az alkony települ csipogva.
Pohár boromban figyel még az ének,
de nem vágyik már szám, hogy eldalolja.
Más másra hagyom e fura világot,
mely tudj’ az ördög elromlott kezemben.
Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak,
még öregebbek lesznek ő szívükben.
– Kik naivabbak lesztek, mint apátok,
a nagy harci dalt zengjétek felettem.
