Egy könnycsepp csordult szememből,
Mikor beléptem a templom nagy ódon kapuján.
A nyári melegben átjárta lelkem a hűs áhítat,
Lassan lépkedtem a szenteltvíztartóhoz,
Nyújtottam kezem, tétován mártva ujjam belé,
S a szent kereszt jelével alázatosan hajoltam
Az oltár felé. Éreztem lelkem haza talált,
Oda, ahol oly sokan várnak már. Hívó szavuk
Hallom, s az Isteni oltalom csendjében lehajtott
Fejjel a Szűzanyához imádkozom. Adjon békét
Szívemben. S mint egyszülött fiát úgy óvjon,
Kísérjen engem is ezen a nehéz életen át…
Csak ültem csendben, lehajtott fejjel az ősi falak közt,
Hallgatva az orgona halkan zsongó dallamát.
Igen akkor, ott, éreztem… lelkem hazatalált.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Szeretet ünnepe,
Ragyogó karácsony,
Nincs nálad áldottabb
Ünnep a világon!
Míg örömláng gyúl ki
Zöld fenyőid árnyán:
Ringatózik lelkünk
Boldog béke szárnyán.
Földerül az arcunk,
Mely imént borongott
Elfeledünk bút-bajt,
Minden földi gondot:
Vidámság mosolya
Csillog a szemünkbe:
Nevető angyalok
Szállnak a szívünkbe.
Ma minden kicsi ház
A Jézuska háza
Szíve örömének
Tündöklő tanyája:
Sehol szomorúság
Ránk hulló árnyéka:
Itt is, ott is csak fény:
Angyalok játéka.
Kedves, tiszta ünnep,
Nincs nálad áldottabb
Ünnep a világon!
Te vagy az az egy nap,
A küzdelmes évben,
Mikor csak szeretünk
A fenyők tövében.
Mintha az a sok fa
Egyetlen fa volna
S az egész világot
Betakarná lombja:
S mintha az a sok szív
Mind egy nagy szív volna:
Egymásra hajolva
Mind együtt dobogna…
Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptű béke!
Szólnék most újra, merre vagy? hová
tűntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, – ellened!
A szőlőszemben alszik így a bor
ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy réges-régi kép
kísért a dalló szájú boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?
Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,
s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háborúk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.
Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrű illatában
fáján akad a hullni kész dió!
s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényű, csillogó lovak
száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett majd surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
S szívembe egyszer az a béke szállna,
Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: –
Előbb elzárnám a láda fiába.
Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
Trónolnék vele a világ felett.
Nagy-óvatosan körültapogatnám:
Hogy hát igazán, igazán nem álom?
Nem riasztja el első mozdulásom?
De aztán végigvinném a világon:
Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
Itt, itt van mindennek a megoldása,
Szűnjön szívetek szüntetlen sírása!
És elrendeznék mindent olyan szépen:
Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.
Forrás: Szeretem a verseket
Ez a nap is,
Mint a többi.
Elmúlt. Vége.
Ez az est is,
Mint a többi.
Eljött. Béke.
Szerény béke,
De hálával
Veszem ezt is,
Jó pihenni,
Ha az ember
Csatát veszt is.
Furcsa béke:
Hallgat, talpig
Feketében,
Mint egy titkos
Esti virág,
Mely az ében
Alkonyatban
Nem egyéb, csak
Néma illat,
Mit az ember
Behunyt szemmel
Mélyre szívhat,
Elmosódva,
Álmosodva
Nem keresve,
Milyen lehet
Az illatnak
Szirom-teste:
Szép virág-e,
Mint az ifjú,
Mint a pőre
Rózsabimbók
Hajnalszínű,
Gyenge bőre,
Vagy csak fáradt,
Régi rózsa,
Mely reggelre
Széthull némán,
Föld porával
Elkeverve?
Forrás: Szeretem a verseket
December, fekete hónap,
Lesben a pőre szelek
Tar fákon, tar venyigék közt
néma sötét feszeleg,
és sárga-piros kacatokként
kései, gyér levelek
Megzendül a nyers elem: ujjuj!
Táncol a dőre sereg,
röpködne a talmi madárraj,
csaknem szó, nem csicsereg.
Advent szakad ágra, világra:
már várja mind a telet.
Üzenget a tájnak a tél,
közeleg a kegyes Karácsony.
Az utolsó megtűrt levél
első cicomája a fákon.
Fácánon őzen kósza nyulak
ámuldoznak avítt csodákon:
Békével töltözik a völgy,
csönd gyűlik földünkre, bársony, –
egyszer csak egyszer, angyalok
szállnak alá zizegő szárnyon,
fehér, fehér lesz, minden fehér, –
kivirágzik minden madárnyom.
Forrás: Szeretem a verseket
Ma tán a béke ünnepelne,
a Messiásnak volna napja,
ma mennyé kén’ a földnek válni,
hogy Megváltóját befogadja.
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
szívükre mind az emberek –
de nincs itt hála, nincs itt béke:
beteg a világ, nagy beteg…
Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
a vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
s minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
mert lencsén nézi az eget,
megátkozza világra jöttét –
beteg a világ, nagy beteg…
Ember ember ellen csatázik,
mi egyesítsen, nincsen eszme,
rommá dőlt a Messiás háza,
tanítása, erkölcse veszve…
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
beteg a világ, nagy beteg!
Forrás: Ady Endre összes versei
Ó Föld, temesd be súlyosan szemét,
édes, fáradt szemét, Föld, zárd le halkan.
Vedd körül: meg ne hallja, mennyi jaj van,
és mennyi vad röhej száll szerteszét.
Nincs néki immár kérdés és beszéd,
boldog hiány takarja e talajban.
S felejti, hogy mi fájt sajogva hajdan,
a hallgatás oly üdv, akár az Ég.
Homály emelje, fényes délnél élőbb
és csönd, a legszebb dalnál is zenélőbb.
A szíve úgy figyel rá, hogy megállott.
Dajkálja az öröklét hajnaláig
mély nyugalom, s ha ébred majd az áldott,
érezze azt, nem is tartott sokáig.
Kosztolányi Dezső fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
E vad tavaszt, mely kelleti magát,
s fejét simítja térdemen,
rácson keresztül, csontjaimon át
elemzi a gyanakvó értelem.
Ám a napok feküsznek karikában
jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
kioltotta babonás foszforát
szeme mélyén: alszik a hét menyét.
Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
eloldozta nyakörvét, elhagyott,
fut a magány idegen utakon,
nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
feléhajol, szimatol ösztönöm,
vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
boldog a boldogok között.
Te, ki pilláid szép ívén
sorsomat húnyod s emeled,
hánts ki e szűkölő örömből,
lendítsd meg lendületemet!
Bogozz ki a hálós gyanúból,
mit születésem rám kötött,
forraszd be újra a világba
nyugtalan köldököm!
Ágyúk, galambok… Annyi éve már,
s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
Öt ujja van, – öt földrész –, mint nekem,
szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
Segíts fel indák s állatok fölé,
kikhez lehúzott az alig
túlélt iszony a gyilkosok közül:
emelj vissza engem az emberig!
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
