És minden dolgok mélyén béke él,
és minden tájak éjén csend lakik,
s a végtelenség összhangot zenél,
s örök valók csupán mély álmaink.
És minden bánat lassan béke lesz,
és mindenik gyötrődés győzelem,
s a kínok kínja, mely vérig sebez,
segít túllátni a szűk életen.
Testvéreim: a boldogság örök,
s e tájon mind elmúló, ami jó,
s az élet, a szép, nagy processzió,
mely indul örvény és sírok fölött,
az égi táj felé tart csendesen,
s egy stációja van: a végtelen.
Forrás: Lélektől lélekig
Színesbőrű testvéreim, szelíd fák,
mutattok olyan egyszerű,
gyönyörű példát!
Ág ággal, egymásba fogódzva
akácfa, bodza,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében –
harag nélkül minden egy sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.
Az izgága szél hiába szaval,
uszít zsarnok vihart –
törvénytudók, ti,
akácfa, bodza
ág ággal egymásba fogódzva,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében
harag nélkül minden egy sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.
Forrás: Lélektől lélekig
Mindig szerettem a virágokat.
Oly szépek, oly szelídek, bájosak:
Kacér nincs köztük, sem divat-beteg;
Közönyt, álkedvet egy se szenveleg.
Láttatni titkosan nem vágyakoznak;
Elrejtve, bokrok közt illatoznak.
Éltük rövid, de nyár van azalatt,
Míg ők a nap felé mosolyganak.
S ha jő az ősz, a rózsahullató,
Sóhaj, sírás tőlük nem hallható,
Haláluk oly nyugodt, olyan szelíd;
Tán elhervadni is gyönyör nekik.
Forrás: Magyarul Bábelben
Ne fájjon a lelkem,
ne fájjon a testem,
legyen, ki felemel,
amikor elestem.
Amit méznek érzek,
epévé ne váljék,
kövessen a béke,
mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
szóljon hozzám szépen,
s ne a hátán vigyen,
hanem az ölében.
Forrás: Magyarul Bábelben
egy hely, hol összeér a föld az ég
egy hely, hol mindig béke van
egy hely, hol másképp lát a lélek
s hol minden jónak helye van
egy hely, hol táguló világ a szív
egy hely, hol megértésre lelsz
egy hely, hol talán nevetve sírsz
s hol alkotásoddal mindig ölelsz
Forrás: Lélektől lélekig
Über allen Gipfeln
Ist Ruh’,
In allen Wipfeln
Spürest Du
Kaum einen Hauch;
Die Vöglein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.
Csupa béke minden orom.
Sóhajnyi szinte a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj, a te békéd
Sincs messze már.
Minden bércen néma
csönd van;
egy-egy levél ha
még moccan.
Ültek a kis
madárkák is el mind a fákra.
Már nincs sok hátra
s pihensz te is.
Csúcson, élen hallgat
az éj.
A lombfuvallat
is csekély
sóhajnyi nesz;
fészkén elült a madárka.
Várj – nemsokára
te is pihensz.
A szikla-tetőn
tompa csönd.
Elhal remegőn
odafönt
a szél lehellete is.
Madárka se rebben a fák bogára,
várj, nemsokára
pihensz te is.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Ó, lesz-e nékem valaha
Egy csendes, barátságos kertem,
Hol fényes lombú fák között
Hosszan, békén lehet pihennem?
Hol bölcsen elemezhetem
Megélt, elmúlt tragédiáim,
S csendesen mosolyogni látnak
Az orgonáim?
És lesz-e tisztes, ősz hajam
S agyamban csöndes, öreg eszmék?
Miket szép, széles gesztusokkal
Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
Kinyitnók a klub ablakát,
Ragyogna ránk a holdkorong,
S múltról zenélő szívvel ülnénk:
Öreg szobrok, vén Memnonok…
De biztos-é, hogy mindenik
Öreg szívre leszáll a béke?
S hogy ami most fáj, akkor édes?
Vagy jobb, ha most szakadna vége?
— Ki a körútra szaporán,
Ki! a vasárnapi zsivajba!
Itt benn valami fojtogat,
Félek magamba…
Forrás: Tóth Árpád
Völgyek felett hangos torokkal
üzenhet a vadásztülök.
Békét kötök az állatokkal,
az erdővel kibékülök.
Rejtőzve már többé nem állok
zsákmánnyal csábító lesen.
Márciusi szalonka párok
suhanjanak szerelmesen.
Jöhet a bükkös karcsú vadja,
a lenge-leányos őz-alak,
nem puska-dörrenés fogadja,
csak egy szelíd: „nem bántalak”.
Völgyben, vadonban, rónaságon
a békesség bolyong velem.
Csak egy öröm van a világon
s ez az öröm fegyvertelen.
S a régi őz, aki annyi vérrel
pirosítva havat, mohát,
s reám nézett rémült szemével,
a régi őz is megbocsát.
Forrás: Lélektől lélekig
Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk,
ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem…
csak szótlanul, csak csendesen,
csak csendesen…
Forrás: (pl. MEK / Wass Albert versei)
Gyakran találkozunk a Tobol mellett
az erdőben, a rőt őszi fűben,
elheverünk,
és meghitten hallgatunk,
oly tisztának érzem magam veled,
mint a Tobol, mely az Isimbe ömlik.
Fákról vörös harmatcseppek hullnak,
a fű, mint bíborvörös,
dús lombtenger,
kérlek, emlékezz mindig –
mily boldogan
nézett ránk a nagy szöcske
a fűből.
A mi erdőnkben nincsen más, csak béke,
fénypatakok áradnak a fűben,
és karod mentén, mint egy ösvényen,
mászott egy hangya,
fürgén ment,
majd eltűnt.
Minden madár egy dicsőítő dalt fújt,
juharfák mögött folyt a néma Tobol.
Mi lenne, mondd, ha nem lenne?
Nem tudom.
Mi lenne, ha nem lehetnék veled!
Aki hasonlít rád, mind
kedves nekem,
a fehér fákat én őrizni fogom,
akárhányszor megpillantalak téged,
újra a legjobb emberré változom.
Mi lenne, ha nem lenne a szemed
fénnyel, fájdalommal, megbocsátással tele…
Minden alkalommal szeress
kedvesem úgy,
mintha utoljára
látnánk egymást.
Forrás: Lélektől lélekig
