https://verskucko.com

Címke: béke

  • Reményik Sándor: Végrendelet

    Fáradtságom adom az esti árnynak,
    Színeimet vissza a szivárványnak.
    Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
    Mosolygásom az őszi verőfénynek.
    Sok sötét titkom rábízom a szélre,
    Semmit se várva és semmit se kérve.
    Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton,
    Kétségeim az örvényekbe szórom.
    A holtom után ne keressetek,
    Leszek sehol, – és mindenütt leszek.

  • Reviczky Gyula: Sírok között

    Szeretek én bolyongani
    közöttetek, sírok halottjai!
    Rég porladó szívek fölött
    a pázsit kétszer oly tömött.
    S köröskörül, amerre nézek,
    halál helyett száz ifjú élet.
    Azt olvasom fűben, virágban,
    hogy a sírból feltámadás van.

    Rég porladó szívek fölött,
    ahol a pázsit kétszer oly tömött,
    szoktam tűnődni egyedül
    a túlvilági lét felül.
    S ha új sírdomb előtt megállok,
    melyet benőttek a virágok:
    úgy érzem, holtakkal beszélek,
    s mélázva egy rózsát letépek.

    A temető csendes magánya
    mindig kedvenc helyem marad.
    A lét zajából ki-kivágyva,
    oda irányzom utamat.
    Ha bú emészt, ott enyhülök;
    a léttel ott kibékülök.
    Ha sírról sírra lépdegélek,
    úgy tetszik, hogy marasztanak.
    A holtak mintha intenének:
    „Békén viseld fájdalmadat.
    Begyógyul mindnyájunk sebe,
    tiéd is, bánat embere!”

    Forrás: Magyar Kurír

  • Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz

    (Sík Sándor fordítása)

    Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
    Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
    És minden áldás.
    Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
    És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

    Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
    Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
    Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
    És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
    A Te képed, Fölséges.

    Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
    És minden csillagaiért az égnek.
    Őket az égen alkotta kezed
    Fényesnek, drága szépnek.

    Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
    Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért,
    Kik által élteted minden Te alkotásod.

    Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
    Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

    Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
    Vele gyújtasz világot éjszakán.
    És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

    Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
    Ki minket hord és enni ad,
    És mindennémű gyümölcsöt terem,
    Füveket és színes virágokat.

    Áldott légy, Uram, minden emberért,
    Ki szerelmedért másnak megbocsát,
    És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
    Boldogok, kik tűrnek békességgel,
    Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

    Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
    Akitől élő ember el nem futhat.
    Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
    És boldogok, kik magukat megadták
    Te szent akaratodnak.
    A másik halál nem fog fájni azoknak.

    Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
    És mondjatok hálát neki,
    És nagy alázatosan szolgáljátok!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Balassi Bálint: Adj már csendességet

    Adj már csendességet, lelki békességet,
    mennybéli Úr!
    Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
    kit sok kín fúr!

    Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
    mentségére,
    Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
    vesztségére!

    Nem kicsiny munkával, fiad halálával
    váltottál meg,
    Kinek érdeméért most is szükségemet
    teljesíts meg!

    Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága
    feljebb való,
    Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen
    s romlást valló.

    Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást
    ereszthet-e?
    Engem, te szolgádat, mint régen sokakat,
    ébreszthet-e?

    Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem
    igéd szerint,
    Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen
    hitem szerint,

    Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak
    áldott zárját,
    Add meg életemnek, nyomorult fejemnek
    letört szárnyát;

    Repülvén áldjalak, élvén imádjalak
    vétek nélkül,
    Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,
    bú s kín nélkül!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: Balaton

    A habokon
    visz ladikom
    csillámfodor
    a Balaton.

    Tüzes a víz
    tüzes az ég
    a láthatár
    forgó kerék.

    Somogyi part
    kis dombjai:
    kék takaró
    rézgombjai.

    Zalai part
    hegyormai:
    a föld s a lég
    zsinórjai.

    Somogyi part
    zalai part:
    hol szétfeszül
    hol összetart.

    A Balaton
    hintáz velem
    két menny között
    ring életem.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Radnóti Miklós: Vénasszonyok nyara

    (Esti mosolygás)

    Farkával csöndesen mozog
    tóban a hal s aludni kész,
    orrát iszapba dugja és
    napjának multán mosolyog;
    totyog vidámka sorban ott
    tizenhárom kicsi kacsa,
    s arany farán viszi haza
    billegve a mai napot.
    Sötétül lassan a piros
    s ami soká maradt fehér,
    az is már látod, feketéll,
    mint e verstől a papiros.

    (Altató)

    Göndöríti fodrászó szél
    felhőink így estefele
    s a kacsanyom vízzel tele,
    csipke a tócsa szélinél.
    Minden göndör lesz és arany,
    lomb s a lomb közt a zöld dió,
    szundi madárka tolla; s jó,
    hogy nemsokára este van.
    Az asszonyod már szendereg,
    sötétség üt körül tanyát
    s a kerten telihold jön át,
    mint egy riadt, pufók gyerek.

    (1934. augusztus 18.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Goethe: Vándor éji dala

    (Tóth Árpád fordítása)

    Immár minden bércet
    Csend ül,
    Halk lomb, alig érzed,
    Lendül:
    Sóhajt az éj.
    Már búvik a berki madárka,
    Te is nemsokára
    Nyugszol, ne félj…

    Forrás: Magyar Kurír

  • Tóth Árpád: Este a temetőn

    Vén, halottas esti kert.
    Itt-ott ferdén, egyedül
    Egy-egy tél-túl földbevert
    Furcsa fejfa hegye dűl:
    Megpihenne, ósdi rom,
    Elzuhanna békiben
    Lent a füves, ó siron,
    Hol gazdája rég pihen…

    Most a tiszta esti ég
    Gyengezöld és tág mező,
    Nyúgodalmas, rest vidék,
    Egy-egy halkan érkező
    Csillag csillog: angyal ott,
    Őrző angyal, azt hiszem,
    Földre ballag most gyalog,
    S kézi kis lámpást viszen…

    Béke, béke… lomb megett
    Vén feszület feketül,
    Karja most, az átszegelt,
    Kétfelé lágyan vetül:
    Elgyötörte estelig
    Véres és szöges tusa,
    Ölelő most és szelíd
    Ívü fáradt gesztusa…

    Béke, béke… élni ma
    Nem fáj úgy, nem tépdesem
    Lelkem váddal, vén ima
    Zsongat búsan, édesen:
    Útbafáradt vén legény
    Estimája… dédapám
    Énekelte még, szegény,
    Vándorútján hajdanán:

    „Útvigyázó szent kereszt!
    Vándor míves esdekel,
    Új bolygásra úgy ereszd:
    Féluton ne esne el;
    Légy kegyelmes tútora,
    Vén csontot hadd várja már
    Meleg cipó, csutora,
    Édes asszony, víg halál…”

    Régi emlék, furcsa dal…
    Ó, mikor még, kis legény,
    Próbálgattam fiatal,
    Félénk hangocskámmal én,
    Kandallós, vén, víg tanyán,
    S megrettenve hagytam el,
    Látva: szép, szelíd anyám
    Mily búsan s némán figyel…

    Béke, béke… vár reám,
    Egyre vár az ócska ház,
    Ablakában ül anyám,
    És az estbe kivigyáz…
    Jaj, de lelkem-testemen
    Lomha, bús egykedvüség,
    S eltünődöm: istenem!
    Messze kell-é menni még?…

    (1911)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Pilinszky János: Novemberi Elízium

    A lábadozás ideje. Megtorpansz
    a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
    kolostorcsendje háttered. Kezes
    szellőcske indul a füvek közűl,
    s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
    érzékeid öt meggyötört sebe
    enyhületet érez és gyógyulást.

    Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
    gyermekien áttetsző tagjaiddal
    a nagyranőtt kendőben és kabátban,
    mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
    És olyan is, mint ama szelidek,
    kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
    oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,
    csak ragyogni a novemberi napban,
    és illatozni toboz-könnyüen.
    Csak melegedni, mint az üdvözültek.

    (Szigliget, 1958. november)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Petőfi Sándor: A téli esték

    Hova lett a tarka szivárvány az égről?
    Hova lett a tarka virág a mezőkről?
    Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
    S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
    Odavan mind! csak az emlékezet által
    Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
    Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
    Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

    Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
    Vállain fejér, de foltos takaró van,
    Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
    Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
    Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
    Vastagon van bágyadt alakjára festve.
    Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
    Mostan ott benn szép az élet a szobában.

    Áldja istenét, kit istene megáldott,
    Adván néki meleg hajlékot s családot.
    Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
    S meleg szobában a barátságos család!
    Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
    Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
    S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
    Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

    Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
    El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
    A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
    Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
    Szájokban a pipa, előttök palack áll
    Megtelve a pince legrégibb borával;
    A palack fenekét nem lelik, akárhogy
    Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

    Kinálgatja őket a jó háziasszony,
    Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
    Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
    A kötelességét ő jól megtanulta,
    Nem bánik könnyen a ház becsületével,
    Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
    Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
    „Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

    Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
    S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
    És mint a pipafüst csavarog a légben,
    Akkép csavarognak szanaszét elméik,
    És ami már régen elmult, nagyon régen,
    Összeszedegetik, sorra elregélik.
    Akitől nincs messze az élet határa,
    Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

    A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
    Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
    Mit is törődnének a multtal? az élet
    Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
    Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
    Merengve nézik a rózsafelhős eget.
    Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
    Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

    Amott hátul pedig a kemence körűl
    Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
    Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
    Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
    Űzi pillangóit a boldog jelennek,
    Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
    Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
    Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

    Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
    Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
    Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
    Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
    Húzzák a cigányok valami víg toron,
    Távolról hangzik a bőgő mormogása.
    S e különféle zaj ott benn a szobába’
    Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

    Esik a hó, mégis fekete az útca,
    Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
    Járó-kelő ember nem is igen akad,
    Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
    Lámpája megvillan az ablakok alatt,
    S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
    Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
    Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

    (Pest, 1848. január)

    Forrás: Magyar Kurír