Címke: belenyugvás

  • Reményik Sándor: Mindegy

    Ha ezt a szót, e kurta szót
    ki tudnám egyszer ejteni
    egyszerűn, hangsúlytalanul,
    ahogy ágról a zuzmara pereg,
    ahogy az esőcsepp a mélybe hull…

    Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
    vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
    Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
    hogy nem kellene mögé rejteni
    fájó lemondást, keserű dacot,
    titkolt reményt, elfojtott haragot.

    Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
    ahogy ágról a zuzmara pereg,
    ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

    Akkor én derült volnék, mint az ég,
    és nyugodt, mint a halottaknak arca
    az ünnepi, ravatalos szobában,
    és rendületlen, mint az Alpesek,
    s erős, mint az Isten a magasságban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Megértettem

    Megértettem: a
    holnap magától eljön.
    Ha várom, ha nem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Kis éji dal

    Szél kapdos a gyertyalángba:
    nyugtalan a rózsa árnya
    a falon.
    Imbolygok, mint árny a falon;
    mire vágyom, azt se nagyon
    akarom.
    Egy-egy nyugodt pillanatot
    életemben ha még kapok:
    jutalom,
    amiért – bár mit se várva –
    időzöm, mint rózsa árnya
    a falon

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Mert így igaz

    Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
    nem tudják, már járni tanulok
    megadóan, Isten oldalán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül

    Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
    a levél-nyelven suttogó liget.
    S a szomorúan messzehúzó darvak
    nem intenek már vissza senkinek.

    Mért intenének? Száz úton csatangol
    az ember: megtér, s útrakél megint.
    A kenderáztató az elmenőkre gondol,
    sötét tükrébe széles hold tekint.

    Állok magamban ősztarolta réten.
    Elring a széllel a darúcsapat.
    Víg ifjuságom tájait idézem,
    de nem sajnálom, ami ottmaradt.

    Nem sajnálok sok szertegurult évet,
    se lelkem habzó virágfürtjeit.
    Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
    de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

    Lobog a bokrok piros bóbitája,
    csak sárgulnak, de élnek a füvek.
    Mint vetkező fa lombjait dobálja,
    bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

    S ha szavaim az idő elsöpörte,
    lom lesz belőlük, száraz garmada,
    mondjátok így: elhallgatott örökre
    az arany nyíres szép levél-szava.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A legnagyobb művészet

    A legnagyobb művészet tudod, mi?
    Derűs szívvel megöregedni…
    Pihenni ott, hol tenni vágyol,
    Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
    Nem lenni bús, reményvesztett.
    Csendben viselni a keresztet!
    Irigység nélkül nézni végig
    Mások erős, tevékeny éltit.
    Kezedet betenni öledbe
    S hagyni, hogy gondod más viselje.
    Hol segíteni tudtál régen,
    Bevallani nyugodtan, szépen,
    Hogy erre most már nincs erőd,
    Nem vagy olyan, mint azelőtt.
    S járni amellett vidáman,
    Istentől rádszabott igában!

    De ezt a békét honnan vesszük?
    Onnan – ha azt erősen hisszük,
    Hogy a teher, mit vinni kell,
    Az égi honra készít el.
    Ez csak a végső simítás
    A régi szíven, semmi más!
    Ez old fel minden köteléket,
    Ha a világ még fogna téged.
    Az Úr nem szűnik meg tanítani.
    Azért kell sok harcot vívni
    Idősen is, míg csendesen
    A szív az Úrban megpihen,
    S kész vagy az Ő kezéből venni:
    Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Szeptember elején

    A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
    aranyköpenybe fekszik nyári, dús
    játékai közt, megvert Dárius,
    és nem reméli már, hogy újra győz.

    Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
    s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
    a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
    fülébe súg, elég volt már, elég,
    s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
    hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

    Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
    el kell veszítenem. A bölcseség
    nehéz aranymezébe öltözöm,
    s minden szavam mosolygás és közöny.

    Forrás: Lélektől lélekig