Együtt születhetett szívem
szíveddel, ezért vagy ilyen,
mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.
Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.
Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,
s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.
Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?!
Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így száműzetett
tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom.
A hang, a hangod ismerős,
itt volt a torkomban előbb,
s ahogy beszélsz, a haj, a szem
– jaj istenem, jaj istenem,
madár, csak madár szólhat így,
mikor hullatja tollait. –
S ahogy lépteid hallani,
bennem lépdelt így valaki.
De rád néz és fölujjong kezem:
Te vagy kezem! Te vagy kezem!
Rád néz és fölujjong a szám:
Arcod hazám. Szemed hazám,
és minden szerv: külön, külön
beszél, beszél: öröm, üröm
fagy, kín, elkezd kiáltani:
Magad magamnak vallani.
Hallgasd csak, milyen hangzavar,
gyöngyzörej, jéghang, csodajajj.
Hajnal bánata, születés,
gyöngyvirág-verítékezés.
És mind szólal, és mind beszél,
a sírás, a csukló nevetés.
Tenned kéne már valamit,
el kéne halkulni kicsit,
halkulni, arcvonásnyira,
csupáncsak dobbanásnyira,
csak te halld, csak te értheted:
éltem és csak most éledek.
Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
Szebbnek szültél, mint az anyám!
Forrás: Szívzuhogás
