És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,
füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,
teremtett virágokat – tőlük tanuljam a nevetést,
elrendelte a tüzeket, szenvedjek, szerelmesedjek.
Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.
Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,
s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe,
ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,
a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.
Fölnőttem mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.
Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd fel az ágyat,
a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,
igazítsd el a kemény, dagadó dombokat, és a csikorgó,
vassodronyos éj peremén ülj le, és szólj rám:
Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.
Forrás: Lélektől lélekig
