Címke: belső küzdelem

  • Szabó Lőrinc – Párbeszéd

    Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
    fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
    Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
    te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

    Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
    és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
    Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
    s karommal égig emeled azt a kardot.

    Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
    mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
    Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
    téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Mi szép még

    Éreztem, hogy egyszer ott hagysz valahol.
    Ez az őrült zene agyamban zakatol,
    Formál, széttép, majd összerak.
    Elvesztettél, én megtaláltalak.
    Iszonyú űr tátong az évek helyén,
    Becsapott élet, szélén szakadék,
    Omladó kövek talpaid alatt,
    Zuhansz… miért nem óvtalak?

    Emlékezni most édes keserű…
    Nekem múlt fest színesre napokat,
    Hajnal voltál, éj és gondolat,
    Rám csukódtál, hogy kinyithassalak.
    Tűz voltam, láng, perzselő,
    Nappalodban fény, éltető erő,
    Barlangból kitörő zuhatag,
    Haltál és születtél gyönyörök alatt.
    Keserű mostanra már a méz,
    Sem szó, sem vágy, mely megigéz.
    A szív százszor is meghasad
    Az ördögnek adtad el magad.
    A bűn járja át minden percedet
    Örömödben a lélekhúr néma lett,
    Üvöltve menekülnél önmagad elől,
    Múltad is gyilkos őr, mely kéjjel öl.
    „Mi szép még?” Te választ nem vársz már.
    A pokol forrongó bugyra vár…

    Menj, csak menj, a kezed elengedem.
    A zene halkul, vadul kalapál szívem.
    Háborgó szégyent űzök el magamtól,
    Romokban életünk és én hagyom…
    Ülök némán, meghalt a gondolat.
    Mi szép még? – kérdezem akarva, akarattalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda – Elfogadlak

    Ki vagy te, aki visszafogtad
    futásomat?
    Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
    mely mást mutat?
    Iszonyodásom menedékét,
    mért szegetted velem a békét,
    amelyet a földdel kötöttem,
    hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

    Szóba se álltam az idővel,
    most alkuszom vele;
    hiába érzem, hogy vulkán e föld,
    hogy füstöl krátere,
    riadozó álmom felett
    neveli suta magzatát, lebeg
    az együgyű reménység,
    hogy te meg én s a jegenyék talán,
    akik hallgatták vad szívünk verését,
    mi mégis, mégis, mégis…
    ó, talány,
    ki fejt meg téged?

    Ha körülnézel, kiborul a táj,
    feldőlt kosár,
    mikor mosolyogsz, jó mezőn
    futkos valami nyáj,
    ha megszólalsz, felemeli fejét
    a folyó, úgy lesi beszéded.
    Téged szeretlek? Téged, vagy a
    mindenséget?

    A karcsú hegyek hajlatán
    úgy lebben, mint a láng
    ez a hajlékony, nyári éjszaka.
    A ház. Haza. Világ.
    Futni szeretnék, be az éj alá.
    Ki van ott, aki hív?
    Ha láthatnál most szívemig!
    Milyen zavart e szív.

    Én nem örömökre születtem.
    Neked mért örülök?
    Rég nem lehetnek terveim.
    Most mire készülök?
    Bokám és útjaim szilárdak.
    Most miért szédülök?
    Jaj, mennyire félbemaradtam!
    Hát mégis épülök?

    Még nem tudom, mi vagy nekem,
    áldás vagy büntetés.
    De elfogadlak, mint erem
    e lázas lüktetést.
    Hát vonj a sűrű méz alá,
    míg szárnyam-lábam befenem,
    s eláraszt villogó homállyal
    az irgalmatlan szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Szkepszis

    Megszaggatom bírói köntösöm,
    A székem itthagyom, megyek haza,
    Talán igaza van mindenkinek, –
    És talán senkinek sincs igaza.
    Mit tudom én!
    Előttem összefolynak feketén
    A törvénytáblán a vésett betűk.
    Torkom szorul, ajkamon érzek
    Valami mondhatatlan keserűt.

    A pillantásom éle úgy kicsorbult!
    Én nem tudok már igazságot tenni,
    Adjatok inkább egy remete-cellát,
    Hagyjatok inkább a vadonba menni.
    Szívembe néznék, – de a szívem reszket,
    Hogy döntsön, mikor magába’ se biztos?
    S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet…

    Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!
    Ítéletet ne kelljen mondanom,
    Itt hagyom nektek üres székemet –
    Én – hadd tűnődjem a csillagokon.
    Vonja lelkemet aranyba az ősz,
    Ki helyembe ül, boldogabb legyen,
    S boldogabb legyen, aki megelőz.

    Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,
    S ha nem bukkant rá – legalább ne tudja,
    Csak tudjon hinni, hinni – önmagába’!

    Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,
    Az ellentétek iszonyú világa
    Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,
    Úgy gyötör ez a sötét látomás,
    És a tudat, hogy oly messze az ég.
    Feloldanám egy nagy harmóniába:
    Ami itt disszonáns hang, s töredék.
    Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.

    De ez a béke talán a halál, –
    S a föld talán csak így érhet az égbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lili – Lelki tusa

    Az én lelkemben vesztett a szerelem
    Az érzelem felett győzött az értelem.
    Szerelem! mely úgy lebbent lelkünk tavára
    Mint a fecske, mint az ima szárnya
    Mely olyan mint összekulcsolt kezek
    Egymásba nézők, puhák gyermekek

    Becsukott ajtók, szent magunkba szállás
    A közös gyertyák, értő megbocsátás!
    Ki minden durvát álomszínre festő
    Az én lelkemben elbukott a szerető.
    Zavart szívem folyton azt zokogja
    Nem lehet igaz, csak zavart elme álma
    Száz gyertyafény piciny reszkető lángja
    Gyulladj körül villódzva babonázva

    Vedd válladra nyomasztó álmom
    Repülj vele messze, át száz határon.
    Segítsd meg lelkem, adj tanácsot nekem
    Ki győzzön? Az értelem, vagy az érzelem?

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Babits Mihály: Bilincs ez a bánat

    Az nem igaz, hogy nem birod el,
    csak sírni szeretsz:
    bilincs ez a bánat,
    aranyperec,
    eltörni szánod:
    ily kincset balga, ki eldobál,
    habár
    baltüzü fény ez a matt opál.

    Ó, édes, édes
    szomoruság!
    Ó, illatos ostor!
    Rozmaring-ág!
    Uram, óvj meg a rossztól,
    hogy ne szeressem azt, ami fáj!
    Égi Király!
    Öljem meg a kígyót, szent Mihály!

    Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
    A csillagok
    aranyos morzsája hinti.
    (Hát sohase tudhatok
    szabadon ragyogni, mint ti?
    Futkosni, mint a kis nyuszikák?
    Örülni, mint a virág?
    Sírni, mint ősszel a fák?)

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

    Mesterségem, te gyönyörű,
    ki elhiteted: fontos élnem.
    Erkölcs és rémület között
    egyszerre fényben s vaksötétben,
    mint egy villámszaggatta táj
    szikláin, ahol állhatatlan
    roppant felhők – nagy, gomolyos
    agyvelők – tüze összecsattan,
    s a tűzzel csíkos levegőben
    szülik a szüntelen csatát,
    sejt-korom óta ismerős
    végtelen Buda-ostromát,
    hol minden vibrál és veszendő,
    hol minden fércelt, foszladó,
    hol rojtosodik már a szív,
    s egyetlen szálon függ a szó,
    a szó, amely a földből égbe
    sistergő döngés ütemét
    ingázza folyton, összevétve
    önrángását, s a fellegét –
    erkölcs és rémület között,
    vagy erkölcstelen rémületben,
    mesterségem, mégis te vagy,
    mi méred, ami mérhetetlen,
    ha rángva is, de óraként,
    mely képzelt ütemet rovátkol
    az egy-időn – mégis a fényt
    elválasztja az éjszakától.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nemes Nagy Ágnes: Madár

    Egy madár ül a vállamon,
    Ki együtt született velem.
    Már oly nagy, már olyan nehéz,
    Hogy minden léptem gyötrelem.

    Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
    Ellökném, rámakaszkodik,
    Mint egy tölgyfa a gyökerét,
    Vállamba vájja karmait.

    Hallom, fülemnél ott dobog
    irtózatos madár-szive.
    Ha elröpülne egy napon,
    Most már eldőlnék nélküle.

    Forrás: Magyar Kurír