https://verskucko.com

Címke: belső küzdelem

  • Nemes Nagy Ágnes: Amikor

    Amikor én Istent faragtam,
    kemény köveket válogattam.
    Keményebbeket, mint a testem,
    hogyha vigasztal, elhihessem.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Juhász Gyula: Megállani…

    Megállani bátran – nem egész világgal, –
    Önmagunkkal szemben egy szoba zugában
    Néha gyönge lelkünk ó be igen átall.

    Megállani bátran és felelni büszkén:
    Még valaki volnék, még nem akarok, nem,
    Tüzeket orozni más valakik üszkén!

    Megállani bátran és a kis szobában
    Megtalálni mindent, magunkba merülve,
    Mindent, ami a nagy, mély világra rávall!

    Megállani bátran, vagy leülni gyáván,
    Vagy átkot sziszegni, vagy csak befordulni
    Könny és remény nélkül bús, idegen párnán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lucskai Vince: emlékszem rád, emlékezz rám

    mint groteszk vízköpő
    omladozó falak fölött
    sarokba szorítva
    kínok között
    száraz ajkakba harapva
    dacolok zord idővel
    míg vér serken
    szomjam oltani
    rendet vágok
    minduntalan
    kusza emlékek során
    omladozó téglák
    torán
    múltba réved tekintetem
    míg holdfény
    surran botladozó
    szarufán
    mint sötét torkú
    buzgárból
    szétszivárog akaratom
    sebeimet titkon
    bús mohával
    takargatom
    múló évek fészke
    hinti rám kőporát
    őrzöm titkok
    csillagjárta honát
    s ha majd a homokszemek
    végleg elperegtek
    mélybe zuhanva
    legyek büszke jele
    eme helynek
    halk memento
    hol könnycseppek
    csordogálnak
    emlékszem rád
    emlékezz rám

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: Vezeklés, emelt fővel

    A kéj lecsapó mennykövénél
    Amit láttam, nem volt mennyország,

    • Uram, mutasd meg újra orcád;
      Tévedtem, ennyi az egész.

    Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
    Mellet ki ver, kezet ki tördel?
    Én ebben a büzhödt gödörben
    Téged kerestelek, tudod jól.

    Kinek Legelső Látomása
    Nyíló gyermekszememben égett:
    A pokol fenekén is téged,
    Nem ezt a hitvány ördögöt.

    Én azt hittem, veled csatázom,
    Mint egykor Jákob a hegyen:
    Én vagy te – ámen, úgy legyen!
    Akárki győz, győzött az isten.

    Én ezt a bordélyházi lármát
    Ezer sivító torkon át
    Mint égbezengő orgonát
    Hallgattam tátott, mafla szájjal.

    Amivel az ördög kinált,
    Ezért ittam a trágyaléből
    És a boszorkányok öléből,
    Mint aki szentelt bort iszik.

    Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
    S könnyes szemembe, a pimasz,
    De most egy áruló grimasz
    Az álarcot letépte róla.

    Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
    Eremből ugró vért eresztett?!
    És én mint mennyei keresztet
    Cipeltem őt a hátamon!

    Megállj csak – hát ez nem te voltál?
    Hová jutottam, istenem!
    Hisz őket én nem ismerem,
    Nem ér a játszma – kezdjük újra!

    Hatot vetett, vakot vetett
    Sorsom ez alvilági kockán –
    Sebaj, még bírja a lapockám!
    Nem gilt, ha az ördög kever!

    Testvér vedd el, keverd meg újra
    A zölden izzó vaspohárt:
    Énnékem a sátán nem árt,
    Az én sorsom isten lehet csak.

    Napisten, ordító Valóság,
    Új Ádám tántorog eléd,
    Mint visszakullogó cseléd,
    Ki méhedből szakadt el egykor.

    Ki elcsavargott Édenedből
    S Lillith sötét szemébe nézett
    És megvakult s most puszta kézzel
    Tapogatja a kék eget.

    Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
    Hangot, mely nem halált okád.
    Mutasd meg éltető okát
    Az illatos barackvirágnak.

    Erdőben fát, erdőt a fában
    S erdő mélyén, kit elhagyott,
    A szép, csukottszemű, halott,
    Mosolygó, édes, édes Évát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: A félelmetes angyal

    A félelmetes angyal ma láthatatlan
    és hallgat bennem, nem sikolt.
    De nesz hallatszik, felfigyelsz,
    csak annyi, mintha szöcske pattan,
    szétnézel s nem tudod ki volt.
    Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
    Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.

    Ha vélem vagy lapul, de bátor
    mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
    aljából és sikongva vádol.
    Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
    s csak néha alszik. Bennem él,
    de rajtam kívül is. Mikor fehér
    a holdas éj, suhogó saruban
    fut a réten s anyám sírjában is motoz.
    Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
    s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
    megszülted és belehaltál!

    Rámnéz néha s előre letépi a naptár
    sorjukra váró lapjait.
    Már tőle függ örökre
    meddig s hova. Szava
    mint vízbe kő, hullott szívembe
    tegnap éjszaka
    gyűrűzve, lengve és pörögve.

    Nyugodni készülődtem éppen,
    te már aludtál. Meztelen
    álltam, mikor megjött az éjben
    s vitázni kezdett halkan itt velem.
    Valami furcsa illat szállt s hideg
    lehellet ért fülön. „Vetkezz tovább! –
    így bíztatott, – ne védjen bőr sem,
    nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
    Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
    ki bőrével, mint börtönével henceg.
    Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
    nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”

    S az asztalon felébredt s villogott a kés.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Mi szép még

    Éreztem, hogy egyszer ott hagysz valahol.
    Ez az őrült zene agyamban zakatol,
    Formál, széttép, majd összerak.
    Elvesztettél, én megtaláltalak.
    Iszonyú űr tátong az évek helyén,
    Becsapott élet, szélén szakadék,
    Omladó kövek talpaid alatt,
    Zuhansz… miért nem óvtalak?

    Emlékezni most édes keserű…
    Nekem múlt fest színesre napokat,
    Hajnal voltál, éj és gondolat,
    Rám csukódtál, hogy kinyithassalak.
    Tűz voltam, láng, perzselő,
    Nappalodban fény, éltető erő,
    Barlangból kitörő zuhatag,
    Haltál és születtél gyönyörök alatt.
    Keserű mostanra már a méz,
    Sem szó, sem vágy, mely megigéz.
    A szív százszor is meghasad
    Az ördögnek adtad el magad.
    A bűn járja át minden percedet
    Örömödben a lélekhúr néma lett,
    Üvöltve menekülnél önmagad elől,
    Múltad is gyilkos őr, mely kéjjel öl.
    „Mi szép még?” Te választ nem vársz már.
    A pokol forrongó bugyra vár…

    Menj, csak menj, a kezed elengedem.
    A zene halkul, vadul kalapál szívem.
    Háborgó szégyent űzök el magamtól,
    Romokban életünk és én hagyom…
    Ülök némán, meghalt a gondolat.
    Mi szép még? – kérdezem akarva, akarattalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda – Elfogadlak

    Ki vagy te, aki visszafogtad
    futásomat?
    Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
    mely mást mutat?
    Iszonyodásom menedékét,
    mért szegetted velem a békét,
    amelyet a földdel kötöttem,
    hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

    Szóba se álltam az idővel,
    most alkuszom vele;
    hiába érzem, hogy vulkán e föld,
    hogy füstöl krátere,
    riadozó álmom felett
    neveli suta magzatát, lebeg
    az együgyű reménység,
    hogy te meg én s a jegenyék talán,
    akik hallgatták vad szívünk verését,
    mi mégis, mégis, mégis…
    ó, talány,
    ki fejt meg téged?

    Ha körülnézel, kiborul a táj,
    feldőlt kosár,
    mikor mosolyogsz, jó mezőn
    futkos valami nyáj,
    ha megszólalsz, felemeli fejét
    a folyó, úgy lesi beszéded.
    Téged szeretlek? Téged, vagy a
    mindenséget?

    A karcsú hegyek hajlatán
    úgy lebben, mint a láng
    ez a hajlékony, nyári éjszaka.
    A ház. Haza. Világ.
    Futni szeretnék, be az éj alá.
    Ki van ott, aki hív?
    Ha láthatnál most szívemig!
    Milyen zavart e szív.

    Én nem örömökre születtem.
    Neked mért örülök?
    Rég nem lehetnek terveim.
    Most mire készülök?
    Bokám és útjaim szilárdak.
    Most miért szédülök?
    Jaj, mennyire félbemaradtam!
    Hát mégis épülök?

    Még nem tudom, mi vagy nekem,
    áldás vagy büntetés.
    De elfogadlak, mint erem
    e lázas lüktetést.
    Hát vonj a sűrű méz alá,
    míg szárnyam-lábam befenem,
    s eláraszt villogó homállyal
    az irgalmatlan szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szkepszis

    Megszaggatom bírói köntösöm,
    A székem itthagyom, megyek haza,
    Talán igaza van mindenkinek, –
    És talán senkinek sincs igaza.
    Mit tudom én!
    Előttem összefolynak feketén
    A törvénytáblán a vésett betűk.
    Torkom szorul, ajkamon érzek
    Valami mondhatatlan keserűt.

    A pillantásom éle úgy kicsorbult!
    Én nem tudok már igazságot tenni,
    Adjatok inkább egy remete-cellát,
    Hagyjatok inkább a vadonba menni.
    Szívembe néznék, – de a szívem reszket,
    Hogy döntsön, mikor magába’ se biztos?
    S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet…

    Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!
    Ítéletet ne kelljen mondanom,
    Itt hagyom nektek üres székemet –
    Én – hadd tűnődjem a csillagokon.
    Vonja lelkemet aranyba az ősz,
    Ki helyembe ül, boldogabb legyen,
    S boldogabb legyen, aki megelőz.

    Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,
    S ha nem bukkant rá – legalább ne tudja,
    Csak tudjon hinni, hinni – önmagába’!

    Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,
    Az ellentétek iszonyú világa
    Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,
    Úgy gyötör ez a sötét látomás,
    És a tudat, hogy oly messze az ég.
    Feloldanám egy nagy harmóniába:
    Ami itt disszonáns hang, s töredék.
    Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.

    De ez a béke talán a halál, –
    S a föld talán csak így érhet az égbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lili – Lelki tusa

    Az én lelkemben vesztett a szerelem
    Az érzelem felett győzött az értelem.
    Szerelem! mely úgy lebbent lelkünk tavára
    Mint a fecske, mint az ima szárnya
    Mely olyan mint összekulcsolt kezek
    Egymásba nézők, puhák gyermekek

    Becsukott ajtók, szent magunkba szállás
    A közös gyertyák, értő megbocsátás!
    Ki minden durvát álomszínre festő
    Az én lelkemben elbukott a szerető.
    Zavart szívem folyton azt zokogja
    Nem lehet igaz, csak zavart elme álma
    Száz gyertyafény piciny reszkető lángja
    Gyulladj körül villódzva babonázva

    Vedd válladra nyomasztó álmom
    Repülj vele messze, át száz határon.
    Segítsd meg lelkem, adj tanácsot nekem
    Ki győzzön? Az értelem, vagy az érzelem?

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Babits Mihály: Bilincs ez a bánat

    Az nem igaz, hogy nem birod el,
    csak sírni szeretsz:
    bilincs ez a bánat,
    aranyperec,
    eltörni szánod:
    ily kincset balga, ki eldobál,
    habár
    baltüzü fény ez a matt opál.

    Ó, édes, édes
    szomoruság!
    Ó, illatos ostor!
    Rozmaring-ág!
    Uram, óvj meg a rossztól,
    hogy ne szeressem azt, ami fáj!
    Égi Király!
    Öljem meg a kígyót, szent Mihály!

    Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
    A csillagok
    aranyos morzsája hinti.
    (Hát sohase tudhatok
    szabadon ragyogni, mint ti?
    Futkosni, mint a kis nyuszikák?
    Örülni, mint a virág?
    Sírni, mint ősszel a fák?)

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei