Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben…
Forrás: Lélektől lélekig
Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
És gondolatom illattalan űrén
Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
Egyetlenül,
Soha még ilyen fogható nappali fényben,
Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
A magányosság tragikus toronyablakában,
Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
Egyedül, emberül.
Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
Egy-emberül.
De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
Egy új dallamnak kell születnie még:
Amit éntőlem akar az Isten,
Magamtól, egyedül.
Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
Dadogni tud csak és sírni szegényke.
Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
Csak ő egyedül.
Aki a néma halat is érti,
Akinek dallam a vicsori orkán,
Ő engem is ért, és én is értem őt,
Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
Félreérthetetlenül.
Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
Szál-egyedül.
Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
Úgy, ahogy a többi:
Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
Nem lenni felelősnek,
Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
Hasonlítani, emberül.
Most a határtalan horizont figyeli mozdulásom,
Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
Borzong körül.
A magányos Igazság arca előtt állok
Magányos igazammal,
Meztelen mellel,
Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
Meghitten néz a szemembe,
Egyedül, emberül.
Forrás: Lélektől lélekig
„A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.”
Forrás: Lélektől lélekig
Sikongó szívvel csodákat lestem,
Álmodva jártam sugaras estben;
Néztem a vágytól ittasult szembe,
Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
Mellyel a holt szó élővé válhat;
Derengő ködben láthatárt, mélyet,
Hová a lelkem sohasem érhet;
Fáknak odvában elrejtett kincset,
Melyből szeretet gyémántja inthet,
Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
Vérvörös lángom fehérre szítván…
Oromról lávák völgyében jártam,
Tisztító lázban elégni vágytam.
Könnyek tengerét gázoltam térdig,
Könnyek tengerén szívem csak vérzik…
Feledés írja maradna végül,
Mellyel a lelkem szelídre békül;
Higgadtra, miként megkopott kövön:
Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
Nem érzi kínját dermesztő télnek,
Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
Hűvösen, bölcsen mered az égre.
Forrás: Lélektől lélekig
Amilyen vagy a világon, egyetlen.
Életed tiéd, titokzatos érték.
A létezés örömét énekelték,
mikor születtél, könny volt a szemekben.
Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
Legyél, ki az örömöt akarod még,
és akard, hogy magadban elmélyedjen!
Ki örüljön neked, ha nem ismered
saját örömöd, mely benned született?
Éld tudatosan lelked létezését!
Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
ne csukd be sohase lelked vágyszemét.
Forrás: Lélektől lélekig
[Pentecost]
(ford. Rakovszky Zsuzsa)
Jobb ha dzsungel lakja az agyat
mintha gyökértelen beton,
jobb tévelyegni a fénybogarak
jelölte görbe után.
Nem jelzik téli lámpák,
hol ér a járda véget,
a Lélekről a hó láng-
nyelvei nem beszélnek.
Tetőről hullt szavak
csöndje megnő a korlát
mentén. Amit mutat,
irány, bár nem bizonyság.
Mégis, legjobb az éji
hullámverés: nyomán
homok lassú igéi,
s egy késő kormorán –
szavától halrajok
fénylő ködébe téved,
mit rég a szent dalok
úgy neveztek, a Lélek.
Forrás: Lélektől lélekig
