Ott lenn, a víz alatt
Egy másik, mélyebb ég;
S hogy kisímult a tükör:
Ezernyi csillag ég,
Ragyogj, ragyogj,
Te vízalatti ég!
Ragyogj, ragyogj,
Te örök Ideál,
Tőled el nem választ
Sem élet, sem halál,
Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül,
Fenn is, lenn is elérhetetlenül,
Ragyogj, ragyogj!
Ragyogj, ragyogj,
Örökkön tiszta kép
E lélek vízalatti, mély egén,
Én már tudom: Csak azt nem vesztem el,
A miről sose mondhatom: enyém.
Ragyogj, ragyogj
Éjféli Csillag, lelkem mély egén.
Forrás: Lélektől lélekig
(Tellér Gyula fordítása)
Gyerekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.
Ott – gyerekkoromban – a vad
Élet hajnalán: ott fakadt
Ez a varázs – a jó s hamis
Mélyekből –, mely kötöz ma is:
Forrásból lett, gyors patakból,
Sziklahegyen rőt falakból,
Napból, mely lekörözött
Őszi aranyfény között,
Villámból az ég alatt,
Amint elszállt, elszaladt,
Dörejből, vihar ha forrt,
S fellegből, mely olyan volt
(Bár kéklettek az egek)
Szemre, mint egy szörnyeteg.
Forrás: Lélektől lélekig
A lelkem, mint a telehold, olyan:
oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.
Magának ég az égen, odafent –
és nem szárítja fel könnyeimet:
s nem fáj neki soha az én bajom,
s nem érti szenvedélyes sóhajom;
s hogy szenvedésből nékem mennyi jut –
a fénylő lélek erről mit se tud.
Forrás: ismeretlen fordítás
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szívünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Sok súlyos álom háborít gyakorta
amilyen álma senkinek se volt
és lelkem mint az óriás retorta
amelyben egykor Isten főztje forrt
midőn a világ tésztáját sodorta
remekké gyúrva a sötét gomolyt
hogy bár nem édes, ékes lett e torta
s diszíti fellül a nap és a hold.
Igy lelkem új világok vegyedénye
de zárt edény és szája, csőre nincs;
az én szobámnak nem nyílik redőnye
az én kincsem elásott, néma kincs
az én álmom felejtett, régi álom:
saját szivemnek kulcsát nem találom.
Forrás: ma – Magyar versek
