Egy éve írtam: „Köszönöm!” s: „Ne félj!” –
tavaly ilyenkor, januárban: ezt még
láttad, s a társát, hálám két szonettjét,
s óh, hogy örültél! Sors és szenvedély
jajdúlt bennük, húsz év bősége, mély
szüksége, önzés, de már olyan egység,
mely tudja, hogy nagy parancs őrzi rendjét
és vállal mindent és mindent remél.
Mért mondtam hát, hogy: „Ne félj”? Sohasem
sütött szemedből úgy a szerelem,
(húsz nap múlva temettünk, kedvesem!)
„Ne félj!” Mi volt ez? Mily jós rezdület?
Mire gondoltam? Nem féltettelek,
mégis tudtam már szörnyű végedet?
Forrás: DIA
