Címke: Biblia

  • Lackfi János:

    József, nézd, tök jól megvagyunk,
    azt hiszem, egymásnak teremtett
    bennünket az Isten, áldassék a neve.
    Mégis van itt egy kis bibi. Nem, a bibi
    nem a legjobb szó, inkább baba.
    Egy kisbaba, de ne gondolj rosszra…
    Huh, nem jó!
    Figyelj, József, tudod, hogy én tiszta
    és tisztességes lány vagyok,
    hogy férfival nem voltam, se veled,
    se mással. Azt is tudod,
    hogy nagyon szeretem az Istent,
    és Isten is nagyon szeret engem.
    Szóval ebből kerekedett egy különös ügy…
    Huh, nem jó!

    József, tudod te is, törvény szerint
    aki nem a férjétől fogan gyermeket,
    azt el lehet bocsátani vagy éppen
    agyon lehet kövezni, ha úgy adódik.
    Mármost még nem vagy a férjem persze,
    meg nem is mástól van a gyerek,
    vagy szóval mástól, de nem más
    férfitól, hogy is magyarázzam…
    Huh, nem jó!

    József, olyan rendkívüli lény járt itt,
    ha hiszed, ha nem, egy angyal,
    azt meg végképp nem fogod elhinni,
    amit mondott. Isten azt üzente,
    a világ összes asszonya közül
    engem választott ki arra,
    hogy megszüljem a fiát.
    Mit szólsz, hát nem érdekes?
    Huh, nem jó!

    József, úgy képzeld el, főztem neked
    ezt a jó kis levest, mert tudom,
    hogy szereted, és kedvedben akartam
    járni, finom birkahússal, jó fűszeresen,
    lehet, hogy jobb is lenne, ha ennél
    egy tányérral, nyugodtabban tudnánk
    utána beszélgetni…
    Huh, így sem jó!

    Tudod mit, Uram, én most elmegyek
    Erzsébethez, meglátogatom őt,
    addig oldd meg a dolgot, légyszi,
    küldj angyalt, égi hangot, kőtáblát, bármit,
    mert emberileg ezzel nem lehet mit kezdeni.

    Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)


  • Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél

    Magasságos,
    Te tudod: nehéz ez az apaság,
    Amit az én szegény vállamra tettél.
    Apja volnék, – és mégsem az vagyok.
    Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
    Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
    Anyja szemei s a Te szemeid,
    Istenem, a Te szemeid azok.
    Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
    Oly ismerősek, s oly idegenek…
    Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
    Mit tehettem érte?… mit tehetek?
    Én tanítottam fogni a szerszámot,
    Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
    Úgy félek: mi lesz?
    Most is ki tudja, merre kóborog,
    Tekintetétől tüzet fog a műhely,
    Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
    Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
    S azután is óvni a lépteit,
    Fel a templomig, Jeruzsálemig,
    Míg egyszer elmaradt…
    Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
    Borzolta szürkülő szakállamat,
    Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
    Komoly nyomot parányi rózsaujja.
    S most olyan más az útja…
    Vezetném és Ő vezet engemet.
    Csak azt tudom, a Te utadon jár,
    Magasságos,
    De ki tudja a Te ösvényedet?
    Te vagy az atyja, – én senki vagyok,
    Az Evangéliumban hallgatok,
    S hallgat rólam az Evangélium.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

    János a Mester nagy szívén pihen,
    E tiszta szíven, e csöndes sziven
    Pihen, de lelke a holnapra gondol
    S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
    Mély hallgatás virraszt az asztalon.
    Az olajfák felől a fuvalom
    Hűsen, szomorún a szobába téved,
    Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
    Tamás révedve néz a mécsvilágra,
    Péter zokog és árvább, mint az árva,
    Judás se szól, csak apró szeme villan,
    Remegve érzi: az ő órája itt van!
    Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
    Mély tengerek derűs békéje él benn.
    Az ajka asztali áldást rebeg
    S megszegi az utolsó kenyeret!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szécsi Margit: Káin és Ábel

    Rege mondja róluk szent vadregény:
    Káin csupa füst, Ábel csupa fény.
    Régi rege, új is,
    régtől tudott –
    Káin ma is él,
    Ábel halott.

    A szíved üres,
    a szádban halál,
    a kezedben megfullad a madár.
    A füstöd rühes,
    a porban mohog,
    de égre van írva,
    hogy Ábel halott.

    Kontár vagy!
    Így vagy elvetemült –
    de Ábel egy fűszálon is hegedült,
    s a zengésen örökkön rajtaüt a bot.
    Sújtott vala Káin –
    s Ábel halott.

    Tűz fészke a szívünk,
    vesztünk az erőnk,
    mert gyűlöli Káin
    s áhítja e főt.
    Vagyunk áldozók
    s áldozatok,
    s a bárányszín lángban
    Káin vakog.

    Az orcád hazug,
    patyolatod vitás,
    a zsebedben alku
    és brutalitás.
    Egyremegy: gumibot,
    pásztori bot –
    a nép, aki eltűr,
    veszteni fog.

    A borda betört,
    a vér kiomlott,
    fehér álarcban
    a nappali hold.
    Nap süt, sivatag,
    megőszül a zöld –
    Káin ma is él,
    Ábel örök.


  • Babits Mihály: Énekek éneke

    Salamon király könyvéből

    Szép vagy, óh szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű;
    tomporodnak körülete, mint a mesterek kezébül kikerült kösöntyü.

    Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
    a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány.

    Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze;
    Hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése,
    Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
    karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürükkel aranyosan gazdag.

    Balkezed a fejem alatt, jobb kezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
    nyakad mint a karcsu torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

    Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
    fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

    Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát;
    szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

    Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
    mert kemény a szerelem mint a koporsó, és erős mint nagy vizeknek sodra.

    No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák,
    már a szőllő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.