Az illesztések, a közök,
a mihez mi, az oda ne,
a pontosan, a mód fölött,
a mindenütt a közepe.
A pillanat, a hogy bele,
az összes itt, a soha több,
a mégis a, a mit vele,
a foghatatlan mindörök.
A se helyet, a se időt,
a hiánya, a deleje,
a nem tudom, a működök,
a jaj de jó, a sohase.
A tépelődés ihlete,
az elveszek, az összeköt.
Forrás: Lélektől lélekig
Most, amikor a megélhetésünk bizonytalan,
most, amikor a nyugdíjasok nyomorognak,
most, amikor minden recseg-ropog,
szakálla nő a kőnek, és mindenki fél
∗
a semmibe hullanak ismét a szavak
közönyösen sután az elcsukló mákgubók
szopogatni kellett volna őket még idejekorán
amikor megérkeztem dél volt most este van
∗
Nem tudom, mi az a tisztesség.
Mostanában újra a gyomrom jelzi,
ahogy már korábban is. Föl-le,
föl-le, szakadatlan hullámzással.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ördög limonádét hörpöl.
Akik bort, csupán szerencsétlenek.
A nyomorultak arca elmosódik,
az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.
Övé a pont és minden egyenes,
mindaz, ami áttekinthető.
Az igazak homályban kóborolnak,
de épp ezért egyedül ők,
az elveszettek találnak haza.
Forrás: Lélektől lélekig
Fű van. Nappal meg éjszaka.
Tegnap valaki azt mondta: „gyere,
gyere ide”, s én odamentem,
haladva a gizgazos talajon.
Éjszaka félek. De a reggel
még akkor is melenget és lebegtet,
ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.
Ruhám puha és ismerős.
De ruha nélkül
fázom és parányi vagyok.
Ha vezetnek, biztosan járok.
Egyedül bizonytalanul.
Mégis ilyenkor szinte röpülök,
ha félek is, hogy elveszek a fűben.
Forrás: Lélektől lélekig
mintha csak átutazóban,
időlegesen
megszállva egy-két napra
egy olcsó vidéki szállodában
úgy élek itt,
mintha csak idevetődtem volna,
s valami csatlakozásra várnék,
ami egyre késik.
ténfergek a hajnali ködben,
kiismerhetetlen torlaszok,
csapdák és indulatok között,
meg-megújuló reménykedéssel mégis:
az emberi mértékkel mérhető élet
valahol itt lapulhat,
karnyújtásnyira tőlem.
Forrás: Lélektől lélekig
Most már tudom, hogy a való világ
nem rím, nem fény, nem forró pillanat.
Most már tudom, hogy mindaz, ami áll,
összeomolhat mind egy perc alatt.
Tudom, hogy a könny, munka és kacaj,
a kincs, tudás, a vágy, a szív, az ész,
ha nincs előttünk cél, hit és remény,
a semmibe, a múló ködbe vész.
Uram, ha vagy, ne adj mást, csak reményt!
A hitet megteremtem majd magamnak,
a ködön át az utat megtalálom,
és meglelem a célokat … ha vannak.
Forrás: Magyarul Bábelben
l
Mi lesz velünk ha nem leszünk
ha mind a ketten eltűnünk
a sűrű ködben egy letűnt
világban mint a sebesült
mi lesz velünk?
Akkor majd kiket szeretünk
ha nem leszel és nem leszünk
ha a ködök közt lebegünk
mint akinek az esze tűnt
mi lesz velünk?
Én nélküled te nélkülem
fölszállunk majd egyenesen
a kék szelekbe szertelen
és túlvilági szerelem
mi lesz velem?
Mi ketten már egyek vagyunk
és soha el nem szakadunk
te nélkülem én nélküled
többé már soha nem leszek
ugye szeretsz?
Csak örökké ezt kérdezem
mint szél a faleveleken
csak pörgök fújok reszketek
velem leszel de nélküled
én hol leszek?
Az űrbe dobva mint a kő
a végtelenbe térülő
időben hol lesz az a nő
aki te vagy és én meg ő
és én meg ő?
Forrás: Lélektől lélekig
Amerikánál messzebb kontinens
felé ringatsz, alighogy megjelensz,
Álom, vagy még messzebbre, s úgy sodorsz,
hogy alig érek rá figyelni gyors
tájaidra: jószagú tavalyi
birsalmák sárga daganatai
gomolyodnak kötélvasút alá,
az Óriáshegység púpjaivá,
ökörfarkkóró jön és elmarad,
jegenyés állomás, a karszti Szkrad,
s a zöldben rózsák vörös sebei,
és a ködből egy tehén dugja ki
szarvas fejét, csörgedező vizek
s barlangok nyílnak, szállok, süllyedek,
és minden repűl, minden eltűnik,
és nem tudom, hol járunk reggelig,
csak azt, hogy viszel s még visszahozol,
de egyszer ott felejtesz valahol.
Forrás: Lélektől lélekig
Markomban szorongatom
kincsemet,
– törékeny cserépedényben
őrizem a holnapot;
a szorítástól szinte
kiserken a vér…
Ha majd ujjaim között
véres tenyerem üres marad,
s nem figyel rám csak az Isten;
Mondd, leszel-e akkor a kincsem?
Ha minden szertefoszlik
körülöttem,
ha már egészen elfordul
tőlem a világ;
Mondd, leszel-e, ki mellettem áll?
Ha majd kertem virágai mind lehullnak,
barátaim kigúnyolnak,
nem ért meg senki és utam közepén
térdig ér a sár;
Mondd, leszel-e, ki hazavár…?
Forrás: Szeretem a verseket
