Címke: bor

  • Carmina Burana

    középkori latin vágáns vers (12–13. század), ismeretlen szerző

    Míg kocsmában jól időzünk

    (In taberna quando sumus)
    Fordította: Weöres Sándor

    [1]
    Míg kocsmában jól időzünk,
    föld bajával nem törődünk,
    kockát, kártyát kevergetünk,
    ugyan nekiveselkedünk.
    Mit csinálunk a kocsmában?
    pénz nyit pincét általában,
    ez kérdésünk magva éppen,
    hallgassátok, elbeszélem.

    [2]
    Ím, ez játszik, ím az iszik,
    amaz erkölcstelenkedik.
    Aki játékban időzik,
    annak olyik levetkőzik,
    a másik jól felöltözik,
    zsákja pénzzel töltekezik.
    Senki sem fél itt haláltól,
    Bacchust tétként vetni bátor,

    [3]
    azaz: borért melyik fizet?
    Így iszik a diáksereg:
    Egyszer dutyiban ülőkért,
    majd háromszor az élőkért,
    négyszer a hívő seregért,
    ötször a halott hívekért,
    hatszor könnyű némberekért,
    hétszer szegénylegényekért,

    [4]
    nyolcszor bűnös barátokért,
    kilencszer rossz csuhásokért,
    tízszer a haragosokért,
    tizenegyszer hajósokért,
    tizenkétszer vezeklőkért,
    tizenháromszor ölőkért,
    császárért s pápáért végül
    iszik bárki nyakló nélkül.

    [5]
    Iszik pénzes, iszik dolgos,
    iszik csuhás, iszik zsoldos,
    iszik szolga, iszik dajka,
    iszik tolvaj, iszik szajha,
    iszik emez, iszik amaz,
    iszik derék, iszik pimasz,
    iszik szőke, iszik barna,
    iszik tudós, iszik balga,

    [6]
    iszik szegény, iszik beteg,
    iszik aggastyán és gyerek,
    iszik főpap, iszik dékán,
    iszik húgom, néném, bátyám,
    iszik apám, iszik anyám,
    iszik minden egyáltalán,
    iszik száz és iszik ezer,
    egész világ nyakal, vedel.

    [7]
    Bizony hatszáz pénz is kevés,
    mikor jól megy a vedelés,
    és a borban korlát nélkül
    vígan minden összebékül.
    Minket rágnak minden népek,
    mért maradunk mind szegények,
    aki ránk néz görbe szemmel,
    nem is lehet igaz ember.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Omár Khajjám – Négysorosok

    Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
    s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
    Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
    Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

    Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
    hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
    Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
    vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.

    Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
    Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
    S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
    én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.

    Szellőben veszti köntösét a rózsa,
    pedig vidít fülemülét a rózsa.
    Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
    földből fakadt és földdé lett a rózsa.

    Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
    ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
    Szerelem nélkül záruló napodnál
    eltékozoltabb nap részedre nincsen.

    Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
    testünkre téglaépítményt kapunk már,
    s a más testére épülő halomhoz
    haló porunkkal hozzájárulunk már.

    Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
    Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
    Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
    mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?

    Forrás: Kedvesch versek

  • Petőfi Sándor: Szerelem és bor

    Azt mondom, amit mindig mondok:
    Ne háborgassanak a gondok,
    Ne háborgassanak bennünket!
    Legyen vidámság, tréfa, nesz;
    Ifjak vagyunk és ifjúságunk
    Idő jártával odalesz.

    Járjunk a szerelem kertében,
    Virág ott nyílik minden lépten;
    Ha meg talál tüskéje szúrni:
    Illatja gyógyulást szerez.
    Szeressünk! mert erőnk szeretni,
    Idő jártával odalesz.

    Midőn a szerelem kertében
    A nap tikkasztón süt az égen:
    Térjünk hűs árnyékú lugasba
    A borgyümölcs tőkéihez.
    Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk
    Idő jártával odalesz.

    E kép a legszebb élet képe;
    Adjunk érette bútt cserébe.
    Mint fellegekre a szivárvány,
    Reánk mosolyogni fog ez,
    Ha majd derengő ifjúságunk
    Idő jártával odalesz.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Vachott Sándor – Balaton vidékén

    Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
    Ölelve tartnak a part karjai,
    S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
    El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.

    Megáll a vándor csöndes partodon,
    S bár hűvös ősszel lásson tégedet:
    Fürödni benned élénk vágya jő.
    Midőn a nyájas este szétborong,
    Leszáll a holdnak szellemrésze rád,
    Leszáll a fényes csillagtáboré,
    És fenn az égen csak testök marad.

    Lágy habjaidnak búskomoly zaja
    Felkölti a szív mély sejtéseit.
    Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!
    Közel hegyekről rád zöldellenek
    Végetlenül a jókedv bokrai,
    Mikről a bornak dús gyümölcse függ.

    De homlokodra tőn, óh Badacson,
    Az alkotó kéz sziklakoronát,
    Hogy légy királyné a hegyek között.
    Hadd nézzek én szét bérceid fokán.
    Előttem áll, mint összedőlt remény,
    Miként kirablott fészek, Szigliget.

    Az őszi nap bágyadt sugáriban
    Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,
    S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.
    Költőd regéi, gyönyörű vidék,
    Örök zománcot vontanak reád.
    Az útazóra, látván váraid,
    Eltűnt időknek levegője száll.

    Víg Badacson még, víg és népes is:
    Szüretjein ki lenne szomorú?
    Régen keserge a szép Rózsa itt,
    A vén diófa már kiszáradott,
    Melynek tövében ült. És a rigók
    Csak vigalomnak hallják hangjait.

    Még összegyűlnek a termő hegyen,
    Szomszéd megyékből hölgyek és fiák.
    Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,
    Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;
    De nincs komor bú arcaik felett.

    Szemök vidám, mint a szőlő szeme,
    Elénk daloktól zengnek ajkaik,
    S az éjszakákat táncban lejtik el:
    Im zeng az este víg zenéje már!
    Jertek, barátim, minket hí e hang!
    Örüljük át a holdvilágos éjt.

    S midőn a hajnal első fénye kél,
    Fogjunk kezünkbe habzó poharat,
    S éltessük e táj őszült dalnokát!

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Kiss Kálmán – Üzenet a hegyről

    Ülök a hegyen, kezemben pohár,
    aranylón csillog boromban a nyár.
    A madárzajos csend oly ringató,
    s úgy csillámlik, mint odalent a tó.

    Itten akár én boldog is lehetnék,
    El-elmélázok, szíven üt az emlék.
    S felüvöltenék, mert nem vagy velem,
    egyetlen Drága, te vad, szertelen,
    gyönyör, gyöngédség, seb, sajgó hiány,
    dadog a szívem, annyira kíván.

    Ide idézem emlékalakod,
    hogy megöleljen, mert magam vagyok.
    Érzem a szádat, forró és puha,
    testeden most e szép táj a ruha.
    Ölébe fogad engemet e táj,
    bódulat ringat, már semmi se fáj.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Kaffka Margit – Pezsgő dal

    Fehér galagonya, – beh virágos!
    Semmi közöm a szomorúsághoz!
    Gyöngy a kedvem, Isten, ember lássa –
    Kölcsön is vehet belőle, aki megkívánta.

    Tudod-e, hogy letépem a húrod,
    Ha még azt a keserveset húzod?
    Beteg tán a hegedűszerszámod,
    Add, kötök rá orvosságot, sok fehér virágot.

    Vén csavargó! Kósza éjfélóra,
    Hova sietsz? Ülj le hát egy szóra.
    Boros fővel is odajutsz máma,
    Úgy lassacskán, minthogyha csak a szeretőd várna.

    Töltsetek! Vagy várjatok csak, mégse!
    Meg találnak haragunni érte…
    Legelőször a színébül porba öntsetek le.
    – Köszöntöm az elfelejtett, régi Istenekre!

    Forrás: www.eternus.hu – Kaffka Margit versei

  • Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

    Drága kincsem, galambocskám,
    Csikóbőrös kulacsocskám!
    Érted halok, érted élek,
    Száz leányért nem cseréllek.
    Megvídító orcácskádat,
    Csókra termett kerek szádat
    Ha a számhoz szoríthatom,
    Zsuzsiét nem csókolgatom.

    Óh, hogy kótog a kebeled,
    Melyben szívemet viseled!
    Óh, milyen szép az ajakad
    S arany láncra méltó nyakad!
    Karcsú derekadon a váll
    Halhéj nélkül is szépen áll;
    Nem úgy ám, mint a Mancié,
    Vagy a majd megmondám kié.

    Szép a hajad szép szála is,
    Ha kis csikó hordozta is,
    Nem akasztott ember haja,
    Mint a Trézi rőt vuklija.
    Édes a te danolásod,
    Jérce-forma kotyogásod:
    Kittykottyod innepi ének
    Bús szívemnek, szegénykének.

    Ha bánatim közlöm véled,
    Egy szódra lelkem megéled;
    Ha jókedvem csucsorodik,
    Általad megszaporodik.
    Mikor hideg szelek vagynak,
    Elveszed mérgét a fagynak;
    És mikor a hév nyár lankaszt,
    Nékem te megfrissíted azt.

    Óh, ha téged nem láthatlak,
    Be óhajtlak, be siratlak!
    S ha képed kezembe akad,
    Szememből örömkönny fakad.
    Téged hordozlak útamban,
    Téged ölellek ágyamban;
    És valahányszor felkelek,
    Szerelmedről énekelek.

    Együtt be sokszor feküdtünk,
    Bár soha meg nem esküdtünk!
    Az éjjel is, csak megintsem,
    Együtt hálunk, ugye, kincsem?
    Óh, ha szívünk szerelmének
    Kis zálogi születnének,
    S ott ülnének hosszú sorral
    A kuckóban, tele borral!

    Bárcsak a feleségemmel
    Téged cserélhetnélek fel,
    Hogy fiakat, leányokat
    Szűlnél, apró kulacsokat:
    Zsanám meg kulaccsá válna,
    Borral mindég színig állna.
    Az ő bőre úgyis csikó,
    Beléférne négy-öt akó.

    De jaj, engem ide-tova
    Elvisz a Szent Mihály lova,
    Szerelmed megemészt végre,
    És te maradsz özvegységre.
    Keserves sors! adjatok bort!
    Lakjuk el előre a tort;
    Ami menne más kutyába,
    Jobb, megy a magunk torkába.

    Akadtam még egy bankóra,
    Kit szántam szemborítóra:
    De vakságtól ki már nem fél,
    Minek annak a szemfedél?
    Kincsem, violám, rubintom!
    Itt az utolsó forintom:
    Érted adom ezt is, tubám!
    Csak szádhoz érhessen a szám.

    Óh, csókollak, óh, ölellek!
    Míg moccanok, míg lehellek:
    Tested tegyék holttestemhez
    És ezt az írást fejemhez:
    „Útas, köszönj rám egy pint bort:
    Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
    Kedves élete-párjával,
    Csikóbőrös kulacsával!”

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Anakreón: Szüret

    fordította Babits Mihály

    A sötétbogyóju szőllőt
    kosarakba gyüjtve vállon
    viszik ifjak és leányok;
    de a kádba öntve már csak
    a legény tiporja vígan
    locsogó musttá a fürtöt;
    kiabál s dicséri Bacchost
    vidám taposó-dalokkal,
    amikor csobogni hallja
    a toroknak kedves újbort,
    amiből vének ha isznak,
    remegő bokájuk ugrál
    s lobog ősz hajuk a táncban.

    A szerelmes ifju árnyas
    lugasok hüsébe surran,
    hol a karcsutestü lányka
    pihen, és mig alszik, esdve
    csalogatja már előre
    élvezni a hitves-ágyat.
    De ha az szavára nem hajt,
    leszorítja, kényszeríti:
    fiatalság, csintalanság,
    ez a bor gonosz hatalma!

  • Radnóti Miklós: Hatodik ecloga

    Látod-e este a szálkás nyárfa levelét?
    úgy hallgatom szívem zuhanásait,
    mintha a földre hullna mindahány.

    Nem tudom, miért írom így a versemet,
    bár ne tudnám, hogy versem áruló lesz,
    mert megsúgja majd, hogy hol jártam s kinek
    híre-hamva se marad.

    Élek még, de a versem elkóborol
    s hozzáteszi majd, mit elhallgatok:
    halott vagyok.

    Nincs semmi már.
    Csak a félelem él.
    És félek. És élek.
    És meghalok.

    Bor, 1944. július

  • Petőfi Sándor: Rég veri már a magyart a teremtő…

    Rég veri már a magyart a teremtő,
    Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
    Lesz-e még ezen a földön jó napja?
    Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.

    De ha isten bút adott e nemzetnek,
    Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
    Hol terem több jó bor és több szép leány,
    Mint itt, belül Magyarország határán?

    Leányt ide, leányt az én ölembe!
    Hadd szorítsam két kezemmel szívemre,
    Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal.
    Vessek számot sok keserű bajommal.

    Hát az a bor? hej, a borral ide már;
    Sírja belém piros könnyét a pohár!
    Piros könnye tüzes, mint istennyila,
    A kialudt életet is meggyújtja.

    Te meg, cigány, húzd rá, majd kifizetem;
    De úgy húzd, hogy megrepedjen a szívem.
    Repedjen meg örömébe’, bujába’…
    Így vigad a magyar ember, hiába!

    Pest, 1845. június