Huszonegy évem csöndben félretettem,
semmim sincsen, mégis csak veszthetek.
Nevem csak szó, személyem védhetetlen,
s mert nincs miért, ne védelmezzetek.
Vigaszt nem ád a józan magyarázat –
a tény szilárd s a kurta szó kerek:
ürülékemmel egyszintre aláztak
e szennyvízlelkű névleg-emberek.
Létem körül szoros, szegelt a korlát,
s egy biztos van csupán: az egyszeregy.
Jó izmaim rugóit átkarolták
kérlelhetetlen külső kényszerek.
Hálószemek közé szorult a pályám,
s csak légy vagyok a pókok lakomáján.
Ígértek enyhítést, ha mást írok,
mondván: „hajolj, s megnyílik majd a börtön”,
de markolnak megdermedt mártirok,
úgy tiszta hát, ha sorsomat betöltöm.
Foszló csepűből megsodort zsineg –
göbös, kemény csomóvá hurkolóztam,
s szolgálok hitem eszményeinek
tetőtől-talpig szürke rab-darócban.
Nincs dolgom többé hűtlen pásztorokkal.
S bár sajgó talppal, kiszáradt torokkal
vonszolódom a fölvérzett úton,
kitartok végig, bárhová vezessen,
ha bárányomat így kell megkeresnem,
s terhelt erőm megtisztul majd, tudom.
