Címke: bosszú

  • Ábrányi Emil: Október hatodikán

    Amennyi könny van a szemekben,
    Hulljon ki lassan, permetegben,
    S elsírva mind, kezdd ujra még;
    Siratni őket nincs elég!
    Nő, könnyeid peregjenek,
    Mint szerte hulló gyöngyszemek.
    S te férfi-szív, zord mint a kő,
    Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
    Légy forrás, szirtből szökkenő.
    Hulljon ki mind, gyász árjakint,
    Amennyi könny van a szemekben!

    Ahány fohászt szűl ember ajka,
    A legnemesbbet fölsohajtva,
    Mit a tusázó szív terem,
    Mikor szent búja végtelen…
    Fohász, a mélyek mélyiből:
    Értük szakadjon égre föl!
    Istent, ha alszik, verje fel
    A gyász s iszony regéivel!…
    Vihar gyanánt zokogja el
    E nap setét történetét
    Ahány fohászt szűl ember ajka!

    Ahány virágot kéz letéphet,
    Még hervadatlant, ifjat, épet,
    Díszitni a halált vele:
    Jövel! tegyük kövükre le.
    Mosolygó, szép menyasszony, add
    Mirtusból font koszorúdat.
    Oltárra fűzött friss virág
    Jer méltóbb helyre: fonjad át
    Kilenc bitó talapzatát!
    Itt haltak, itt! E helyre vidd
    Ahány virágot kéz letéphet!

    Amennyi villám van az égben,
    Szülemlő rémes, vad sötétben,
    Mikor a nemző fergeteg
    A bősz felhőt csókolja meg
    S nász-táncot jár a föld pora:
    Sújtson le, mint nyíl zápora!
    Ahány bakó, ahány cseléd
    Az árulást szolgálja még:
    Szakgassa, törje, zúzza szét!
    Álljon e rút fajon boszút
    Amennyi villám van az égben!

  • Arany János: Zách Klára

    Énekli egy hegedős a XIV-ik században

    Királyasszony kertje
    Kivirult hajnalra:
    

    Fehér rózsa, piros rózsa…
    Szőke, leány, barna.

    "Királyasszony, néném,
    Az egekre kérném:
    

    Azt a rózsát, piros rózsát
    Haj, beh szeretném én!

    Beteg vagyok érte,
    Szívdobogást érzek:
    

    Ha meghalok, egy virágnak
    A halottja lészek!”

    "Jaj! öcsém, Kázmér,
    Azt nem adom százér! -
    

    Menj! haragszom… nem szégyelled?…
    Félek, bizony gyász ér!

    Sietős az útam,
    Reggeli templomra:
    

    Ha beteg vagy, hát fekügy le
    Bársony pamlagomra.” –

    Megyen a királyné,
    Megyen a templomba;
    

    Szép virágok, deli szűzek
    Mind követik nyomba.

    Könyörögne, - nem tud,
    Nem tud imádkozni;
    

    Olvasóját honn feledé:
    Ki megyen elhozni?

    "Eredj fiam, Klára,
    Hamar, édes lyányom!
    

    Megtalálod a térdeplőn,
    Ha nem a diványon.”

    Keresi a Klára,
    Mégsem akad rája:
    

    Királyasszony a templomban
    Oly nehezen várja!

    Keresi a Klára,
    Teljes egy órája:
    

    Királyasszony a templomban
    De hiába várja.

    Vissza se megy többé
    Deli szűzek közzé:
    

    Inkább menne temetőbe
    A halottak közzé.

    Inkább temetőbe,
    A fekete földbe:
    

    Mint ama nagy palotába
    Ősz atyja elébe!

    "Hej! lányom, lányom!
    Mi bajodat látom?
    

    Jöszte, borúlj az ölemre,
    Mondd meg, édes lyányom.”

    "Jaj, atyám! nem - nem -
    Jaj, hova kell lennem!
    

    Hadd ölelem lábad porát, –
    Taposs agyon engem…!”

    Harangoznak délre,
    Udvari ebédre;
    

    Akkor mene Felicián
    A király elébe.

    A király elébe,
    De nem az ebédre:
    

    Rettenetes bosszuálló
    Kardja – volt kezébe’.

    "Életed a lyányért
    Erzsébet királyné!"
    

    Jó szerencse, hogy megváltja
    Gyönge négy ujjáért.

    "Gyermekemért gyermek:
    Lajos, Endre, halj meg!"
    

    Jó szerencse, hogy Gyulafi
    Rohan a fegyvernek.

    "Hamar a gazembert...
    Fiaim, - Cselényi...!"
    

    Ott levágák Feliciánt
    A király cselédi.-

    "Véres az ujjad,
    Nem vérzik hiába:
    

    Mit kivánsz most, királyi nőm,
    Fájdalom díjába?”

    "Mutató ujjamért
    Szép hajadon lányát;
    

    Nagy ujjamért legény fia
    Borzasztó halálát;

    A másik kettőért
    Veje, lánya végét;
    

    Piros vérem hullásaért
    Minden nemzetségét!”

    Rossz időket érünk,
    Rossz csillagok járnak.
    

    Isten ója nagy csapástól
    Mi magyar hazánkat! –