Paloták közé ékelt sziklatömb,
Ki emelkedsz a vén Duna felett,
Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
S akihez méltatlan a környezet,
Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
Ki át akartad szökni a Dunát,
S kin mosolyog az alant elmenő,
Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,
Gellért keresztjét békén hordozod.
Zordonságod hetvenkedés csupán,
A világ megalázta homlokod.
Én üzenetet hoztam most neked,
Üdvözletüket bízták énreám
Nagyapáid: az erdélyi hegyek.
Forrás: Szeretem a verseket
A híd alatt a Duna alszik,
A híd fölött röhög a hold,
Lisztes pofájú vad Pierrot,
Gonosz, kiégett, vén kohold.
Utcák öreg komédiása,
Nagyszájú, megtépett titán,
Rákönyököl a háztetőkre,
Benéz a kocsmák ablakán.
A paloták függönysorára
Fagyos, fehér csóvát hajít,
Csipkék közé surran, kilesve
A buja ágyak titkait.
És vigyorog… részeg csavargó!
Nesztelenül tovább oson,
Rongyos fehér felhő-ruhában
Végigdülöng a városon.
A telefondrót szövevényén
Budáról Pestre suhan át,
Hátán cipelve óriási
Sötétkék bársony batyuját.
A nagy batyuban, mely tömötten
Beárnyékolja az eget,
Aranyat, gyémántot, smaragdot,
Csillagmilliókat rejteget.
Hol, merre lopta, tudja isten,
Viszi zsákmányát boldogan.
A szörnyű kémény-rengetegben,
Mint üldözött vad, úgy rohan.
Megbúvik egy bokor tövében,
Átsiklik egy sikátoron…
De egyszerre elébe toppan
Egy szigorú templomtorony.
Félelmetes, zord, régi csendőr…
Megtorpan a sápadt zsivány,
S alázatos, sunyi mosollyal
Szerencsés jó estét kíván.
De nincs menekvés. Áll a csendőr,
Áll, mint a szikla, hallgatag,
Csak nagy tüzes szeme világít:
„Megállj, betyár, megfogtalak!”
A hold megáll. Már látja, vége…
Már rajta semmi sem segít…
Elszántan a Dunába ugrik,
S a vízbe dobja kincseit.
A nagy körútra ráborult az est,
Ólmos homályban úszott Budapest.
A szürkeség ködében itt meg ott
Egy-egy magános lámpa pislogott.
A szürkeség körülvett engem is,
És este volt az én szívemben is.
Így őgyelegtem ok meg cél nélkül,
Átázva, fázva, némán, egyedül.
Emberre nem találtam utcahosszat,
Barátaim a klubban szórakoztak,
Mogorván, tépelődve bandukoltam,
Kivert kutyánál nyomorultabb voltam.
Ásítva néztek rám sötét falak,
El-elkerült egy-egy gyanús alak,
Én mérhetetlen búval a szívemben
Csak mentem elmerülve, egyre mentem,
Míg megtaláltam egy kis ablakot…
Valamikor valaki ott lakott.
Valamikor egy szőke lányt szerettem,
Fiatalok voltunk még mind a ketten,
És gyakran ültünk együtt odafent,
Én balra mentem, és ő jobbra ment.
Övé a bók, a ragyogás, az élet,
Énbelém már csak hálni jár a lélek.
Övé a fény, a kacagó tavasz,
Enyém a sóhaj, szenvedés, panasz.
Ő a csodás, szép, rózsaszínű álom,
Az én szívem a szomorú, kopár rom.
S amíg tűnődöm bús emlékeken –
Az ifjúságot sírva temetem.
Bűbájos, édes tündérálmokat
Szívem ölébe többé nem fogad.
Csókkal kínálnak édes asszonyok,
De én szeretni többé nem fogok.
Ami gyönyört és boldogságot ad,
Arról az ajkamon szó nem fakad.
Vágytól a szívem többé nem remeg.
Egy szőke lány volt… és az ölte meg,
Fojtó a köd, a szemem is lezárul…
Ez az utolsó dal a szőke lányról.
Fekete leplét félredobva
A város ébred halk morajjal,
S miként ha rajtunk mosolyogna,
Pirosan ránk köszönt a hajnal.
Néhány bolond poéta-lélek
A kávéházban üldögélünk,
Való-igaz, hogy csúnya élet,
Melyet így álmodozva élünk.
Egyik se kormányozza sorsát,
Csöndes, nyugalmas, enyhe révbe,
A mi hazánk egy álomország,
A kávéházak szürkesége.
A mi hazánk egy kerek asztal,
Amelyen ott gőzöl a csája,
S a csüggedésben megvigasztal
A sült galamb teóriája.
És egyikünk sem szólna akkor,
Mikor a más mélázva hallgat,
S hazavánszorgunk virradatkor,
Hősei egy szomorú dalnak.
Mikor az utcára kiérünk,
Ott kint a reggel fénye pirkad,
Álmatlanul aludni térünk,
S előlről kezdjük álmainkat.
Amerre nézünk e hazában,
Sehol nincs tőke, nincs vagyon.
Szegény az ország és a nemzet,
Szegény a nép, szegény a hon.
Szegény az orvos és az ügyvéd,
Az iparos, a trubadúr,
De mind között a legszegényebb
A budapesti háziúr.
Nagyon megverte a teremtő
Azt, kinek Pesten háza van,
Zsarnok lakók ezer szeszélyét
Tűri az ily boldogtalan.
A helyzetével visszaélnek,
S mint egykor a maroknyi búr
Harcol gonosz lakói ellen:
A budapesti háziúr.
Kedvükbe jár, megtesz akármit
Amit szem, száj csak megkiván,
A háziúr valódi angyal
És a lakó, az mind zsivány.
Mindegyre többet követelne –
Mint üldözött, mint gyáva nyúl,
Mindent megád a bősz lakónak
A budapesti háziúr.
Mindent megád, mindent megenged,
S ennek fejébe mit se kér,
Hisz úgyis szinte komikusan
Kevés, melyet fizetsz, a bér.
Borravaló csak, alamizsna
A pénz, mit a lakó leszúr,
Hogy éljen hát meg ily nyomorban
A budapesti háziúr.
Másnak szabad munkás kezekkel
Buzgón keresni kenyeret,
Izzadni, lótni-futni estig,
A háziúrnak nem lehet.
Ő a lakók kegyéből él csak,
Szívén a bánat férge fúr,
Míg elgondolja, mennyit szenved
Egy budapesti háziúr.
Más bőjtöl és morogva szidja
A drága húst, a híg levet,
Koplalna tán a háziúr is,
De, oh, szegénynek nem lehet.
Néki, szegénynek, jól kell élni,
Mert ha egészsége lazul,
Ennyi csapást, bajt nem bír majd ki
A budapesti háziúr.
Én értem, óh, én értem őket,
Hogy jövedelmük nem elég,
S a mai nappal városszerte
A házbért újra emelék.
Hisz a lakók mind virilisták,
Miért fukarkodnak gazul?
Mért nyomorogjon éppen ő csak:
A budapesti háziúr?
