Egy bükk és egy fenyő.
Úgy összeforrtak ők,
ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
egymást halálig híven szeretők.
A bükk a nő,
a fenyő tán a férfi.
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
ölelő karjaival átaléri.
Úgy látszik, mintha reáomlana,
pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
S övezi csendes napfény-glória
a vihar ellenébe szegülőket.
Így öregedtek meg:
egy örök ölelésben.
Ölelkeznek a törzsek, koronák,
ölelkeznek a gyökerek a mélyben.
Mikor kezdődött ez az ölelés?
Ez volt a növekedésük célja, iránya?
Egymáshoz simult itt már hajdanán
két Isten ültette pici palánta?
S ahogy a törzsük hatalmasodott:
úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
törzsüket bronzzal ötvözte körül
a felkelő és lemenő nap.
E mozdulatlan, néma szerelem
a jót s a rosszat most is együtt állja.
S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
az emberbőrbe bújt Halál kaszája.
Forrás: FB Szeretem a verseket
