Címke: bűn és bűnhődés

  • Arany János: Tetemre hívás

    A radványi sötét erdőben
    Halva találták Bárczi Benőt.
    Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
    “Ime, bizonyság Isten előtt:
    Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

    Kastélyába vitette föl atyja,
    Ott letevék a hűs palotán;
    Ki se terítteti, meg se mosatja:
    Vérben, ahogy volt, nap nap után
    Hever egyszerű ravatalán.

    Állata őrzeni négy alabárdost:
    “Lélek ez ajtón se be, se ki…”
    “Hátha az anyja, szép huga már most
    Jönne siratni?” – “Vissza neki;
    Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”

    Fojtva, teremről rejti teremre
    Halk zokogását asszonyi bú. –
    Maga, pecséttel, “hívja tetemre”
    Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
    Legyen a seb vérzése tanú.

    A palotát fedi fekete posztó,
    Déli verőn sem süt oda nap;
    Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
    Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
    Sárga viaszfényt nyughelye kap.

    “Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
    Jő, kit az apja rendre nevez;
    Hiába! nem indul sebe a holtnak
    Állva fejénél az, vagy emez:
    “Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”

    “Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
    “Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
    Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
    Váddal az önnön szívemig ér:
    Mindenki gyanús nekem, aki él!”

    “Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
    Sorra belépdel sok dalia:
    Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
    S nem harc mezején elomlania.
    Erre se vérzik Bárczi fia.

    “Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
    Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
    Megkönnyezetlen senki se hagyja,
    Kedves urára szánva tekint.
    Nem fakad a seb könnyre megint.

    “Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
    Künn a leány, már messze, sikolt;
    Anyja reárogy, öleli búgva:
    Mindre nem érez semmit a holt:
    Marad a tört vér – fekete folt.

    “Jöjjön utolszor szép szeretője,
    Titkos arája, Kund Abigél!”
    Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
    Arca szobor lett, lába gyökér.
    – Sebből pirosan buzog a vér.

    Könnye se perdűl, jajja se hallik,
    Csak odakap, hol fészkel az agy:
    Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
    Döbbenet által a szív ere fagy:
    “Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

    Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
    Hallgat el, aztán így rebegi:
    “Bárczi Benőt én meg nem öltem
    Tanum az Ég, s minden seregi!
    Hanem e tőrt én adtam neki.

    Bírta szivem’ már hű szerelemre –
    Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
    Unszola mégis szóval “igenre”,
    Mert ha nem: ő kivégzi magát.
    Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”

    S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
    Szeme szokatlan lángot lövell,
    Kacag és sír, s fennvillogtatja
    S vércse-visongással rohan el.
    Vetni kezet rá senki se mer.

    Odakinn lefut a nyilt utca során,
    Táncolni, dalolni se szégyell;
    Dala víg: “Egyszer volt egy leány,
    Ki csak úgy játszott a legénnyel,
    Mint macska szokott az egérrel!”