https://verskucko.com

Címke: bűn és megváltás

  • Karinthy Frigyes: Vezeklés, emelt fővel

    A kéj lecsapó mennykövénél
    Amit láttam, nem volt mennyország,

    • Uram, mutasd meg újra orcád;
      Tévedtem, ennyi az egész.

    Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
    Mellet ki ver, kezet ki tördel?
    Én ebben a büzhödt gödörben
    Téged kerestelek, tudod jól.

    Kinek Legelső Látomása
    Nyíló gyermekszememben égett:
    A pokol fenekén is téged,
    Nem ezt a hitvány ördögöt.

    Én azt hittem, veled csatázom,
    Mint egykor Jákob a hegyen:
    Én vagy te – ámen, úgy legyen!
    Akárki győz, győzött az isten.

    Én ezt a bordélyházi lármát
    Ezer sivító torkon át
    Mint égbezengő orgonát
    Hallgattam tátott, mafla szájjal.

    Amivel az ördög kinált,
    Ezért ittam a trágyaléből
    És a boszorkányok öléből,
    Mint aki szentelt bort iszik.

    Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
    S könnyes szemembe, a pimasz,
    De most egy áruló grimasz
    Az álarcot letépte róla.

    Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
    Eremből ugró vért eresztett?!
    És én mint mennyei keresztet
    Cipeltem őt a hátamon!

    Megállj csak – hát ez nem te voltál?
    Hová jutottam, istenem!
    Hisz őket én nem ismerem,
    Nem ér a játszma – kezdjük újra!

    Hatot vetett, vakot vetett
    Sorsom ez alvilági kockán –
    Sebaj, még bírja a lapockám!
    Nem gilt, ha az ördög kever!

    Testvér vedd el, keverd meg újra
    A zölden izzó vaspohárt:
    Énnékem a sátán nem árt,
    Az én sorsom isten lehet csak.

    Napisten, ordító Valóság,
    Új Ádám tántorog eléd,
    Mint visszakullogó cseléd,
    Ki méhedből szakadt el egykor.

    Ki elcsavargott Édenedből
    S Lillith sötét szemébe nézett
    És megvakult s most puszta kézzel
    Tapogatja a kék eget.

    Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
    Hangot, mely nem halált okád.
    Mutasd meg éltető okát
    Az illatos barackvirágnak.

    Erdőben fát, erdőt a fában
    S erdő mélyén, kit elhagyott,
    A szép, csukottszemű, halott,
    Mosolygó, édes, édes Évát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Apokrif

    1

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.
    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:
    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?
    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.
    Így indulok Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

    2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserű léptekért.
    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    Levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!
    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra –
    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.
    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.
    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!
    Nincs is szavam.
    Iszonyú terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.
    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

    3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és kerítésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.
    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.
    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.

    Forrás: Magyar Kurír