Címke: Café Flore

  • Faludy György: Café Flore

    Ide vonzódtam elejétől fogva.
    És itt tanyáztam egy pohár fine mellett
    gőgös diákkoromban, mikor fine-re
    mindig futotta, vacsorára nem.
    S mikor azt hittem, rakéta vagyok.
    A hátsó falnak háttal Pablo Picasso ült
    a spanyol nővel; köszönőviszonyban
    voltam velük s verset próbáltam írni,
    de nem ment; pedig milyen otthonos,
    szerény, piros szoba ez a kávéház
    a kis üvegkalicka télikerttel
    a boulevard-ra. Fiatalemberek
    jöttek be nyeglén, sistergő rakéták,
    mint jómagam; olyik a meredek
    lépcsőkön felsuhant az emeletre,
    vagy leült, vagy mellém telepedett
    – Starker, Mehring, Sinkó, Forgács, Havas,
    Hevesi, Ney, Remenyik, Faragó –
    és beszélgettünk vagy politizáltunk
    vagy hallgattunk; de akármit csináltunk,
    a forgóajtót lestük, ahol újabb
    erősítések jöttek, a jövendő
    előőrsei a hitvány jelen
    mesgyéjén túlról; és a fiatal nők!
    Diáklányok Burmából s Thaiföldről –
    minthogyha hosszú pilláik mögött
    a Gautama Buddha nyolc negatív erényén
    tűnődnének, míg szeretőt keresnek;
    zöldruhás angol lányok rézvörös
    szeplőkkel és júnói lábszárakkal –
    energikusan és ügyetlenül
    mozogtak és nagy táskáik mögül
    vizsgálták a különös külvilágot,
    amelyhez kapcsolatot nem talált
    testük, se lelkük; Kelet-Európából
    jött lányok, akik hangosan vitáztak
    kísérőikkel a világ dolgáról
    s a szellemről, az anyagelvűség
    címszava alatt; s a francia nők!
    karcsúak voltak, kecsesek, csúnyácskák,
    hogy mi az élet, azt anyjuk méhében
    tanulták s felkészültek ellene,
    ízlést ismertek, nemcsak divatot,
    együtt volt bennük a kemény s a lágy:
    nem rétestészta, készre sült kenyér,
    jólzárt egységek, önmaguk körül
    forgó világok, csupa öntudat
    a gőg s az önzés védőrétegében.
    Bámultam őket, mint mindannyian.

    Az öregek is idejártak este
    – Julien Benda, Hatvani, André Breton
    Franz Werfel s egyszer Roger Martin du Gard –
    s ha kibeszélték magukat egymás közt,
    áthívtak asztalukhoz minket is.
    Tiszteltük őket és tanultunk tőlük
    s röhögtünk rajtuk. Ha rólunk suttogtak,
    egy-egy pillantást vetettek felénk;
    mi elfordultunk, ha ugyanezt tettük,
    mert már nem a tizenkilencedik
    században jöttünk vendégnek e földre.
    Ők tudták rólunk, hogy buták vagyunk,
    zavarosak s megbízhatatlanok,
    hogy timián-szagú a verejtékünk,
    hogy túl magasra rúgjuk térdeinket,
    hogy mosolygunk, amikor lihegünk
    és tudták, hogy mosolyunk el fog fogyni
    és irigyelték, hogy még nem fogyott el
    s borzongtak, hogy kék oszlopcsarnokokban
    verjük talpunkkal a márványkockákat
    s nem nézünk hátra, talán meg se halljuk,
    ha a portikusz összedől mögöttünk,
    sőt lehet, hogy örülünk is neki –
    irigyeltek minket, kik nélkülük
    vonulunk be a jövendő világba
    s nevük emlékét az útszélre vetjük,
    ha úgy akarjuk és fejünkből is
    kikergethetjük őket, mint a fájást;
    orvosság sem kell. Együtt vagy külön
    ültünk, ők is a forgóajtót nézték,
    hol szaggatott libasorban az élet
    vonult fel. Csendben irigyeltek minket.

    Az óceán fövényét irigyelték,
    ahol még oly sok százszor szaladunk
    mezítlen talppal, kagylók késein,
    aztán megállunk, amíg a hullámok
    felágaskodnak, fehér paripák
    és térdre esnek lábaink előtt;
    irigyelték sétáinkat a frissen
    hullott havon, mezőföldek között
    vagy bizonytalan fényű délutánok
    legmélyén, a determináció
    sikátorában; irigyelték tőlünk
    a föld, a fák s az ég gyümölcseit,
    a hold narancsát és a holdbanánt;
    megirigyelték ropogós padlójú
    padlásszobáinkat; szerelmeink
    mécsesét a visszacsavarhatatlan
    kanóccal, a lángot, mely ég s nem éget,
    az erőt, mely nem erőszak, a kardos
    angyalt, aki lapockánk csontjain
    szárnyat növeszt, az angyalt, ki elhagyta
    őket vagy sosem szegődött melléjük;
    irigyelték remete estjeinket
    egy jó könyvvel; harminc akác-nyílás
    mézillatát s az ifjúság pengéjét,
    melybe még nem mart soha rozsdafolt.

    Két feleséggel, három szeretővel
    s hány jóbaráttal hányszor ültem itt!
    Lila pára fekszik a St. Germainen,
    nem őszi köd, nyári pollúció.
    Egy fine-t, Armand! Ma egyedül vagyok.
    Az ajtót nézem, ahol egyre jönnek
    a fiatalok; irigykednem kéne.
    A szerelem kohói még lobognak
    s a hullámok tajtékos lovai
    térdük elé borulnak még sok évig
    s nekem megáll a víz, akár a part.

    Iparcikket esőzik minden évszak,
    a kényelem rugalmas gumipárnát
    dagaszt alájuk; irigykednem kéne;
    de én emlékszem még a víz ízére,
    a tiszta borra, a padlásszobákra,
    a küzdelemre a szükségesért,
    amit nem pótol a felesleges;
    én mindenüvé el tudok sétálni,
    ők nem tudnak már parkolni sehol.

    Sajnálom őket, ahogy nem sajnáltam
    még soha senkit, agyonvert rabtársat,
    halott nővért, rákbeteg kisfiút –
    megállnak az ajtóban, ajkuk sarkán
    a gyors mosollyal; egy-két évig még
    lázadnak, a szomszéd fálánszterért
    rajonganak, pártjelvénnyel akarják
    feltartani a ránk omló eget,
    vagy az LSD lován elvágtatnak
    a semmibe, mert nemhogy a világon,
    magukon sem tudnak segíteni;
    majd elfáradnak s hozzáundorodnak
    a többihez; mosolyuk dagadó
    arcizommá merevedik; megállnak
    garázsuk előtt reggel: az ősember
    állt így barlangja szájában, bunkóval
    kezében, és azt lesik, hol lehet
    még benzint inni, hol lehet utat
    építeni salakdombok között,
    hol nem füstölnek még elég sűrűn
    a gyárkémények; vagy hogy lehet innen
    elmenekülni, hol van egy szabad folt,
    ahol nem jelzik még a döghalak
    ezüst pántjai a tavak határát,
    hol van még hely az elnyüvesedett
    nagyvárosok bélcsatornáiban,
    egy szikla, mely tiszta marad, amíg
    pöcegödörré puhul a világ.

    Egy fine-t, Armand! Én mindjárt indulok.

    Páris, 1972

    Forrás: Magyarul Bábelben