A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
A kenyér, mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.
Kezed, mely egykor az asztalon és az ezüstön pihent,
Ujjaid, melyek átfogták a poharat,
Nem hagytak nyomot e tárgyakon, szerelmem –
Érintésed mégis örökre rajtuk marad.
Mert a szívem ott mozgott közöttük mindig,
S áldottá tette őket kezed s szemed;
S szívemben az emlék örökre marad már –
Ismertek ők téged egykoron, s maradnak mindig veled.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
