Azt hittem Te vagy
de
melléfogtam
és kígyómérget ittam
az idő serlegéből
azt gondolván hogy aszú
és tegnapig
méreg volt a borom
Csillagokba takarózom a
tenger partján
könnyem sirály szárnyára pereg
hogy megtelik sírással az ég
és lelkemben
eső szitál
Isten veled suttogom neked
ezen az éjszakán
borból töltsetek bort a
poharamba
rúgjak be tőle
még
innék
de
valaki
homokórát helyez elém
Szerelem és Homok
s egy kéz
hamut
tölt a
poharamba.
Úgy bánik vélem az idő,
mint anya kényes gyermekével.
Ágyamra ül, ha este van
és bíztat isten szent nevével.
Boldog reményeket ígér
holnapra és holnaputánra.
Kihúny a mának mécsese –
és holnap futhatok utána.
Néha már reggel kezdi el,
hideg pénzt s forró nőt ígérget.
Kicsal a párnáim közül
a szélhámos, kegyetlen élet.
S ha este ajkam panaszol
s a könnytől nem tudok aludni,
oly jóságosan néz reám,
hogy nem tudok rá haragudni.
Forrás: magyar-versek.hu
Mindennek adom tudtára,
Hogy az asszony gonosz pára.
Olyan, mint a tekenőbe kiöntött víz,
Melynek állandóságához sohase bízz.
Ezután okosabb leszek,
Már én senkit fel sem veszek.
Nőstény szarvasbogár módjára sétáljon!
Rajtam kívül más szeretőre találjon.
Forrás: magyar-versek.hu
De mért is gondolok rá?
Mért gyötrődöm?… hiszen
Még csak hírét sem hallom,
Még csak nem is izen.
Hát ily hamar felejt, ily
Hamar felejthetett?
Az még valószínűbb, hogy
Sohasem szeretett.
Azt tartják: nem a nyelv, de
A szem mond igazat.
Én hittem ezt, s hitemnek
Gyümölcse kárhozat.
Hittem szemének, amely
Azt mondá, hogy szeret…
Szégyeld magad, szégyeld, te
Könnyenhívő gyerek!
Most már egyéb nincs hátra,
Mint őt felejteni.
Ki innen, ki szívemből,
Emlékem kincsei!
Hajós vagyok, ki vészkor
Mindent tengerbe vét,
Hogy az üres hajóban
Megmentse életét.
Forrás: Szívzuhogás
💔
Öt napig vártam, öt teljes napig.
Csak apa előtt mondtam valamit
a titkomról, de oly zavarosan,
hogy meg sem értett… Resteltem magam
– úgy látszik – hogy olyan avult csodák
érdekelnek, amiket meg se lát,
meg sem említ már régi, igazi
nagyvárosi ember, debreceni.
Hatodnap aztán ott voltam megint
a Fő utcán. Ami csak mese, mind
emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör
volt látni, messziről, hogy tündököl
az arany tábla!… S odaértem… És
elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:
ezt mondta csak a csoda-felirat.
Ki lopta el az Óriásomat? –
jajdult a szívem, szinte hangosan…
Aztán csak álltam s szégyeltem magam.
Forrás: DIA
Nem elég, nem elég, nem elég,
ami kell, ami jó, ami szép,
nem adott, ami nincs, de lehet,
nem adott soha még eleget,
és semmise sohase sok,
nyugodni sose tudok,
mert ami kellene nékem,
sehol a földön, az égen
nincs az az egyesülés,
nincs az a teljesülés.
Amire érzék és gondolat
sóvárog, silány mind: szomjamat
oltani nincs italom,
üres a legnagyobb jutalom,
ha mindent el kell majd veszteni,
semmit sem érdemes kezdeni,
hisz életem, az egész,
csak egy és olyan kevés,
hogy benne, jaj, csak a gyötrelem
nyomora végtelen.
Megyek én, megyek én innen,
kicsi e földön itt minden,
s csak ha a lélek előre
már a Kevés szeretője,
csak akkor van nyugalom,
csak annak van jutalom,
csak annak egyesülés,
csak annak teljesülés,
csak annak földön és égen,
sohase, sohase nékem.
Inkább, mint újra csalódás,
jöjjön előre lemondás:
nem kell már énnekem semmise,
ne legyen barátom senkise:
vetem halálba ágyamat,
sivatag lepje vágyamat, –
pusztulj, sok nagy célom,
egy maradt s elég ez:
várni, míg hóhérom,
az isten, kivégez.
Forrás: DIA
Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?…
…Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret –
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!…
Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert…
Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén…
Vége van. A függöny legördült,
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam trubadur…
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szűzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.
Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom…
…Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!
Forrás: MEK
Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!…
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
– Isten veled!…
Bolondság volt ez is, mint minden,
Silányság volt ez is, mint minden,
Álom csupán…
S én, aki mindent elvesztettem,
Hogy’ rohantam e lehetetlen
Álom után!…
Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álmom:
– Isten veled!…
Hogy ki vagyok, tudod Te, édes,
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!…
(1899. december 31.)
Forrás: MEK
Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szivünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.
Forrás: MEK
Énekek éneke így énekellek:
Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
Időben-siker, pénz, háború, béke
S egy teljes asszony szive szívem mellett,
Legszebb ágyamban szerelmek nem dúltak,
Legjobb köntösim selymei fakultak
S legjobb vágyaim a szivembe fúltak.
Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
Hatvan királynő termeit lezártam:
Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
És íme, árva Libánus-fa ágyam,
Ezüst, erős oszlopai remegnek,
Gyüretlenek a bársony, puha leplek
S homálya van az arany-mennyezetnek.
Kinek az ínye olyan édességes,
Nem jött el az én mátkám s esteleg már.
A messzi csillag miért olyan fényes?
Miért fut el a csillag és a mátka?
A hervadt ajak miért olyan éhes?
Az én mátkám nem jön, hiába várom,
Fussatok nők, termeitek kitárom,
Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom.
Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
Pótlásnak és feledésnek ha kaptam
S eláltatott hőse az akarásnak
Most itt állok akaratlan, dermedtje
Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rám-szórták,
Elkábitottak olcsó mandragórák
S az Élet helyett nem jöttek csak órák.
