https://verskucko.com

Címke: csalódás

  • Ady Endre: Mesét mondok

    Ott künn hüvös van kikeletkor,
    Szívünkben tavasz, szerelem.
    Ott reszket a korán nyilt virág,
    Itt elhalt már a gyötrelem.
    Még nem oly régen nyári napnak
    Lángjától sem hevült szivünk,
    Most csodás meleg fűzi egybe:
    Tavasz van, remélünk s hiszünk!

    Künn hűs szellő tép le virágot,
    Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
    Télről regél a kósza szellő,
    Mesét mondok én is neked.
    Sivár életről, hosszú télről,
    Enyészetről beszél regém…
    De ne reszkess hát, drága kincsem:
    Tavasszal, csókkal végzem én!

    …Bohó gyermek volt; álmodozva,
    Vágyón kezdé az életet,
    Szívében vágyak lángja égett…

    • Róla mesélek most neked.
      Ha láttad volna, mint ölelte
      Karjával a világot át,
      Megszántad vón’ szegény rajongót,
      Ki semmiért mindent od’ád!

    Mindent! Hiszen szívének kincse
    Volt gazdagsága, mindene!
    Dobogott, vágyott, égett e szív,
    Százhangu dallal volt tele.
    Óh! de a dal elhangzott árván,
    A vágy sóhaj lett nemsoká:
    Szeretet szárnyán merre szálljon?
    Nincsen rokonszív, nincs hová!

    S eljött a tél. Didergő lelke
    Úgy reszketett, mint kis madár,
    Melynek lehullott pelyhes fészke,
    Ha elhervadt az enyhe nyár.
    Ajkán elhalt már rég’ az ének,
    Reménye eltünt, el… tova…
    S ha visszaszállt egy pillanatra,
    Egy sejtés űzte el: soha!

    Tovább bolyongott fázva, némán,
    Nem ejtett ajka egy panaszt,
    De bánat ült a sáppadt arcon,
    Ki látta meg? Ki látta azt!
    Egy szép leány volt. Olyan lágyan,
    Epedve kérdé bánatát…
    Egy fénysugár tört át az éjen:
    Van még a földön jó barát?!

    Van még. Az ifju hitte, hogy van.
    Szíve megnyílt. Ajkán a dal
    Felcsendült ismét; forró vágyba
    Olvadt belé a bús sohaj.
    A sebzett szív újult reménye
    Általragyogta új dalát:
    Vihar után a nap pazarlóbb,
    Ragyogva szórja sugarát…

    Délibáb volt a lány szerelme,
    Mely kopár pusztát szánva-szán,
    Csalóka fényét önti rája,
    Hogy így enyhítsen bánatán.
    Elszáll, midőn a nap is tűnik,
    Ha közeleg az éjszaka,

    • Elszállt a lány, elűzte tőle
      Az élet egy kis vihara.

    Szegény fiú! Nem sírt. Miért is?
    A sors kegyetlen zsarnokunk,
    Haragja akkor sújt le mindig,
    Amikor boldogok vagyunk.
    Amikor szerelmet sovárgunk,
    Egy csontváz karja nyúl felénk…
    … Ez a sorsunk… De te miért sírsz,
    Édes szerelmem? Fáj mesém?

    Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább,
    Ölelő karod fogjon át.
    Ajkad zárja mesélő ajkam,
    Mely a te csókodért sovárg.
    Ujjá teremt, égig emel föl,
    Felejtet mindent ez a csók…
    E csók az én bús mesém vége
    S lehet-e vég, mely csattanóbb?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Láttalak

    Láttalak a multkor,
    Mosolyogva néztél,
    Éppen úgy, mint akkor,
    Mikor megigéztél.
    Vérpiros ajkaid
    Mosolyogni kezdtek;
    Olyan bájos voltál,
    Mint mikor azt súgtad:

    Édesem, szeretlek!>>

    Láttalak a multkor,
    Mosolyogva néztél.
    Gyönyörű vagy most is,
    De meg nem igéztél.
    Vérpiros ajkaid
    Mosolyogni kezdtek;
    Olyan bájos voltál,
    Mint mikor hazudtad
    Ezt a szót: >>Szeretlek!>>

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A bánat dalai (részlet)

    Mikor megláttalak, új életre keltem,
    Kínos élet zordon múltját elfeledtem,
    Megnyílott előttem a bezárult éden,
    Újra fellobogott elhamvadt reményem.
    – Rózsaszínű felhők úszkáltak az égen.

    Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma,
    Boldoggá tett szemed bíztató sugára.
    Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek…
    …Rabszolgája lettem csapodár szívének…
    – Hittem a mosolygó, rózsaszínű égnek.

    Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja
    Kialudt örökre sötét éjszakába’…
    Komor bánattá vált tündöklő reményem,
    Fojtogató kínná égő szenvedélyem…
    – Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kiss Judit Ágnes: Gyerekférfiak balladája

    Ha nő vagy, férfiként szerethetsz
    macsót, lovagot, szépfiút,
    végül úgyis a gyermeked lesz,
    öledbe vágyik, s nincs kiút
    ebből a kényszer-anyaságból,
    szívedből szívja a tejet,
    és mint vak kismacska, nyivákol –
    a férfi mind csak kisgyerek.

    Mint óvodás a homokvárat,
    épít izmot vagy karriert,
    de kérj egy apróságot, fáradt,
    unott lesz rögtön és ijedt.
    Nem lesz társad és nem lesz hősöd,
    magad vagy csatába menet
    utóvéded és előőrsöd,
    a férfi mind csak kisgyerek.

    Most rád hasal, harapja nyelved,
    magáról úrként álmodik,
    ha nedve kiömlött, elernyed,
    s már alszik, nyála is folyik.
    Mert nő vagyok, oltalmat vágynék,
    de megtanultam, nem lehet,
    hiába szerelem, jó szándék,
    a férfi mind csak kisgyerek.

    Herceg, ha sértő, amit mondtam,
    hajtsd az ölembe a fejed,
    csak altató volt, mit daloltam,
    hogy minden férfi kisgyerek.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szergej Jeszenyin: Vádlón ne kutass a szívemben

    Vádlón ne kutass a szívemben,
    megvetlek örökre, ma lásd,
    de imádom a fényt a szemedben
    s a ravasz hitetést, a csalást.

    Holtként kiterülve lefekszel,
    s kérdőn hajolok föléd:
    a róka halált így színlel
    s ragadoz hollócsemetét.

    De ki bánja? Ölelj: sose félek.
    Hamis úgyis e vad lobogás.
    Lelkem viharedzett lélek,
    sokat érte goromba csalás.

    Nem téged imádlak, drága,
    csak árny vagy, echo-zene:
    arcodban a más arc álma,
    akinek csoda-kék a szeme.

    Az a másik tán sose jámbor,
    s látszatra – ki tudja? – hideg,
    de a léptei fénysugarától
    lelkem zuhatagja remeg.

    Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
    s elmégy, ha akarsz, ha nem.
    Te még befelé se mondasz
    hazugságot szelíden.

    Megvetlek téged örökre,
    de végül is ezt rebegem:
    ha a menny s a pokol nem lenne,
    kitalálnánk, hogy legyen.

    Weöres Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zágorec-Csuka Judit: Valami angyali létre vágytam…

    Valami angyali létre vágytam,
    ütközések, szembenállások,
    kritikák nélküli fájdalomnélküliségre,
    hogy a csönd fuvallatában belém merüljön
    lélegzetetek, teremtő lehetőségeket nyissak,
    s megőrizzem szívetek békéjét!

    Mégis kierőszakoljátok kényszerű,
    látszólagos hallgatásom, besodortok
    az ellenállás falai közé, szűkre szabott
    kapuitok beszűkítik túlpartjaitokat,
    várakozásom küzdelem rejtett, láthatatlan
    pólusaitokhoz, hol van az egyszerű természetességetek?

    Gyakran csak tapogatózva haladok, kiragadtok önmagamból,
    máshova tesztek, a kiengesztelődéseteket sötétség
    fedi, mégis magatokban mossátok meg vesztességeteket,
    én angyali létre vágytam, lángok helyett fénycsíkokra,
    összeragadt angyali tollakkal nem repülhetek, jó
    sem lehetek, ha el kell szenvednem bűneiteket.

    Angyalaim, szomorú angyalaim…
    Nehogy fekete hollóvá változzatok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit – Azt hittem

    Én azt hittem, hogy mindig kék,
    ragyogó tükör a tenger,
    s hogy rejtett aranyszemecskék
    kincsével tele az ember.

    Hogy járva a tengert, szembe kell
    szállni merészen a széllel,
    s akkor a hajós csodákra lel,
    az idő nagy titkokat érlel.

    Szálltam hát, Végtelen, feléd:
    hullámok pörölye paskolt.
    Ég s víz határa s a tengerfenék
    derengett: messzi, deres folt.

    S akkor megtudtam, hogy csak néha,
    nagyritkán kék a tenger,
    és hogy üres és szürke, még ha
    csillog is sokszor, az ember.

    Láttam földet, hol nincs tó, se folyó –
    por és rög, semmi más:
    nincs aranyszem a porban, melyből ott
    gyúrják az ember fiát.

    De tudtam: Nincs szebb feladat,
    mint vágyva előre törni:
    keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
    s szeretni, és gyűlölni.

    És látni, hogy néha szürke homályon,
    átragyog kéken a tenger,
    s tudni: tisztább öröm nincs a világon
    mint az, ha ember az ember.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Sziporkázó miértek

    Miért siettem merész álmokat élni,
    Ha ébredéskor már nem lehet remélni?

    Miért bukdácsoltam göröngyökön kábán,
    Mikor szállhattam volna felhőknek szárnyán?

    Miért izzottam vágyban, láztól hevülve,
    Jó már nem lehetek, csak hidegre hűtve?

    Miért oly őrült és ostoba az ember,
    Mikor szerethetne, már szeretni sem mer!?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bajza József: A reményhez

    Nincs halandó szemnek égibb
    Mint bájképed, oh Remény;
    Ah, de minden, amit ígérsz,
    Gyarló földi tűnemény.
    Kába én, hogy úgy öleltem
    Szívigéző álmidat;
    Melyet égbe építettem,
    Összedúltad a hidat.

    Most a fényhonból kizárva,
    Hol örök tavasz virúl,
    Messze végtelenbe sírok
    Bús hazámnak partirúl;
    S irgalomnak nincs hajója
    A sötét sors tengerén,
    Mely áttenne oly világba,
    Hol való lesz a remény.

    Forrás: Arcanum

  • Dsida Jenő: Mit hoz a Mikulás?

    Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
    a jégvirágos ablakok mögé – :
    Talán ma győz a mese-hit, varázs,
    s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
    valami szépet hoz a Mikulás.

    Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
    mint kérdéseink fehér másai:
    lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
    És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
    Régi kisgyerek… régi Mikulás…

    Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
    tavasz várása, csókos szerelem,
    kevesebb küzdés, több boldogulás,
    örökös nóta csengése a számon –
    Elhozza holnap mind a Mikulás!

    …és reggel, – reggel üres volt az ablak,
    hóval párnázott hideg, befagyott,
    – és megértettem: meghalt a varázs…
    A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
    semmit sem hoz a régi Mikulás.

    1. december 7.

    Forrás: Versek mindenkinek

    dsida jenő, mit hoz a mikulás, mikulás, csalódás, elmúlás, gyermeki hit, tél, 1925