Címke: csalódás

  • Petőfi Sándor: A faluban utcahosszat…

    A faluban utcahosszat
    Muzsikáltatom magamat;
    Tele palack a kezembe’,
    Táncolok, mint veszett fene.

    Húzd rá, cigány, siralmasan,
    Hogy magamat kisírhassam,
    De majd ott az ablak alatt
    Húzzatok valami vígat.

    Ott lakik az én csillagom,
    Az én bujdosó csillagom,
    Aki tőlem elbujdosott,
    S világát mással éli most.

    Hej, cigányok, itt az ablak:
    Most a leges-legvígabbat!
    Ne lássa az a csalfa lyány,
    Hogy búsulok csalfaságán.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Parancs János: Ahogyan

    Ahogyan a féloldalára dőlt.
    Ahogyan gyermeki bizalommal
    kinyújtotta a kezét.
    Ahogyan tehetetlenül.
    Ahogyan magára hagyottan.
    Ahogyan egyre nézte, várta.
    Ahogyan végül megértette.
    Ahogyan a kezét visszahúzta.
    Ahogyan a sorsát elfogadta.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Elégia

    Drága barátnőm, ugyanaz a kocsma.
    Ugyanazok a giccsek a falon,
    ugyanazok az árak. Tán a bor jobb?
    Nem hiszem; az se lett se jobb, se rosszabb.
    Fejlődés nincs, de éppen ez a jó.

    A postajárat pilótája, mint egy
    bukott angyal, vodkát vedel magában.
    Múltat idézőn megindítanak
    a hegedűk. Az ablakon tetők
    derengenek be szüzesség-fehéren.
    Harangok zúgnak. Besötétedett.

    Miért hazudtál? És fülem miért nem
    különbözteti már meg az igaztól
    a hazugságot? Új szavakra vágyom,
    miket te nem tudsz – tompa, idegen
    szavakra, ám azokra is csak a
    te fénylő hangodon, mint azelőtt.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka

    1

    A vadász ül hosszu méla lesben,
    Vár felajzott nyílra gyors vadat,
    S mind fölebb és mindig fényesebben
    A serény nap dél felé mutat.
    Hasztalan vár; Vértes belsejében
    Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

    A vadász még lesben ül sokáig,
    Alkonyattól vár szerencsejelt:
    Vár feszülten a nap áldoztáig,
    S ím a várt szerencse megjelent:
    Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
    S szép sugár lány, röpteként csapongó.

    „Tarka lepke, szép arany pillangó!
    Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
    Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
    Ahol a nap nyúgodóba jár.”
    Szól s iramlik, s mint az őz futása,
    Könnyü s játszi a lány illanása.

    „Istenemre!” szóla felszökelve
    A vadász: „ez már királyi vad!”
    És legottan, minden mást feledve,
    Hévvel a lány nyomdokán halad.
    Ő a lányért, lány a pillangóért,
    Verseneznek tündér kedvtelésért.

    „Megvagy!” így szól a leány örömmel,
    Elfogván a szállongó lepét;
    „Megvagy!” így szól a vadász, gyönyörrel
    A leányra nyújtva jobb kezét;
    S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
    A leány rab szép szem sugaránál.

    2

    Áll-e még az ősz Peterdi háza?
    Él-e még a régi harc fia?
    Áll a ház még, bár fogy gazdasága
    S telt pohárnál űl az ősz maga.
    A sugár lány körben és a vendég;
    Lángszemében csábító varázs ég.

    S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
    A kupák már felvillantanak,
    Ősz vezére s a hon nagy nevéért
    A vén bajnok könyei hulltanak;
    Most könyűi, vére hajdanában
    Bőven omlott Nándor ostromában.

    „Húnyt vezérem ifju szép sugára”
    Szól az ősz most „éljen a király!”
    A vadásznak vér tolúl arcára
    S még kupája illetetlen áll.
    „Illetetlen mért hagyod kupádat?
    Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat.”

    „Mert apád én kétszer is lehetnék
    És ha ittam, az nincs cenkekért;
    Talpig ember, akit én említék,
    Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”
    S illetődve s méltóság szemében,
    Kél az ifju, tölt pohár kezében:

    „Éljen hát a hős vezér magzatja,
    Addig éljen, míg a honnak él!
    De szakadjon élte pillanatja,
    Melyben attól elpártolni kél;
    Egy király se inkább, mint hitetlen:
    Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”

    S mind zajosban, mindig hevesebben
    Víg beszéd közt a gyors óra ment.
    A leányka híven és hivebben
    Bámulá a lelkes idegent.
    „Vajh ki ő, és merre van hazája?”
    Gondolá, de nem mondotta szája.

    „Téged is, te erdők szép virága,
    Üdvözölve tisztel e pohár!
    Hozzon isten egykor fel Budába;
    Ősz apáddal a vadász elvár;
    Fenn lakozva a magas Budában
    Leltek engem Mátyás udvarában.”

    Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
    Inti őt a kürthang: menni kell.
    Semmi szóra, semmi biztatásra
    Nem maradhat vendéglőivel.
    „Emlekezzél visszatérni hozzánk,
    Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”

    Mond szerényen szép Ilonka, állván
    A kis csarnok végső lépcsején,
    S homlokán az ifju megcsókolván,
    Útnak indúl a hold éjjelén.
    S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
    Fölveré azt szerelem hatalma.

    3

    Föl Peterdi s bájos unokája
    Látogatni mentenek Budát;
    Minden lépten nő az agg csodája;
    Mert sok újat meglepetve lát…
    A leányka titkon édes óra
    Jövetén vár szép találkozóra.

    S van tolongás s új öröm Budában:
    Győzelemből várják a királyt,
    Aki Bécset vívó haragában
    Vérboszút a rosz szomszédon állt.
    Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
    Nem vidúl még szép Ilonka képe.

    „Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
    Mily szerencse fordúlt életén?
    Honn-e, vagy tán messze költözötten
    Jár az őzek hűvös rejtekén?”
    Kérdi titkon aggó gondolattal,
    S arca majd ég, majd szinében elhal.

    S felrobognak hadvész-ülte képpel
    Újlaki s a megbékült Garák.
    S a király jő, fölség érzetével
    Környékezvén őt a hős apák.
    Ősz Peterdi ösmer vendégére,
    A király az: „Áldás életére!”

    „Fény nevére, áldás életére!”
    Fenn kiáltja minden hű ajak;
    Százszorozva visszazeng nevére
    A hegy és völgy és a zárt falak.
    Haloványan hófehér szobornál
    Szép Ilonka némán és merőn áll.

    „A vadászhoz Mátyás udvarában
    Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
    Jobb nekünk a Vértes vadonában
    Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.”
    Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
    S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

    És ha láttál szépen nőtt virágot
    Elhajolni belső baj miatt,
    Úgy hajolt el, félvén a világot,
    Szép Ilonka titkos bú alatt.
    Társasága lángzó érzemények,
    Kínos emlék, és kihalt remények.

    A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
    Szép Ilonka hervadt sír felé;
    Hervadása líliomhullás volt:
    Ártatlanság képe s bánaté.
    A király jön s áll a puszta házban:
    Ők nyugosznak örökös hazában.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Babits Mihály: Nem akartál meghallgatni

    Nem akartál meghallgatni
    míg a fényes nap sütött
    most már látod meghallgathatsz
    mert leszállt a sűrű köd.

    Nem akartál meghallgatni
    míg az ablak ragyogott
    most már látod meghallgathatsz
    befedték az ablakot.

    Nem akartál meghallgatni
    pedig vággyal hítt a kéj
    most már látod meghallgathatsz
    itt a hűvös, itt az éj.

    Nem akartál meghallgatni
    Láttad hogy a vérem ég
    most már látod meghallgathatsz
    mert a szívem csupa jég.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Szergej Alekszandrovics Jeszenyin: Énekelj!

    Énekelj! Az átkozott gitáron
    Tépdesse kezed a húrokat,
    te utolsó, egyetlen barátom!
    Jó ez: kocsma füstje fojtogat.

    Rá se nézz e keskeny női kézre,
    vállra, melyre lágy selyem terül.
    Egyszer boldogságomat igérte,
    és a vesztem lett véletlenül.

    Nem tudtam, hogy a szerelem: pestis,
    nem tudtam: ragály a szerelem.
    Hozzám lépett kacéran, s már ment is,
    Elrabolva csavargó-szivem.

    Énekeld hát, pajtás, elviharzott
    ifjúságunk szertelen korát!
    Mit bánom én ezt a szép ribancot!
    Mit bánom, ha más karolja át!

    Eh, megállj! Mért is gyalázom csúnyán?
    Eh, megállj! Minek bántom szegényt?
    Add a gitárt! Legmélyebbik húrján
    hadd mondom a magam életét.

    Napok, aranykupolák felettem,
    álmaim iszákját hordozom.
    Sok lányt tapogattam, ölelgettem,
    sok asszonyt letört erőszakom!

    Igen, van egy keserű igazság.
    Látom gyerekkorom faluját:
    a kankutyák sorra szimatolják
    tavasszal a tüzelő szukát.

    Féltékenyen őt minek vigyázzam?
    Fájdalmat rá vesztegetni kár.
    Életünk: ölelkezés az ágyban,
    életünk: csók láza és mocsár.

    Énekelj! kezed vad lendülettel
    úgy csap le, mint sorsunk ostora.
    Küldd el innen… a pokolba… küldd el!
    Nem halok meg, cimborám, soha!

    Rab Zsuzsa Fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: A hűtelenhez

    Esküszegte lyánka! emlékezzél
    Arra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,
    Igy imádva téged kértelek;
    „Légy kegyelmes én irántam, s szíved
    Add nekem, ki csak tenéked híved
    Voltam, és leszek, míg létezek.”

    Akkoron kérő keblemre dűlve,
    S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,
    Ezt rebegték csalfa ajkaid:
    „Hő szivem tiéd csak, drága lélek!
    Esküszöm, hogy csak tenéked élek;
    Szünjenek könyűid, bánatid.”

    Én ezáltal istenülve lettem,
    És keserves sorsom elfeledtem,
    Emma! gyönge karjaid között.
    Édenek nyilának én előttem,
    Nem borultak fellegek fölöttem,
    Tőlem a bú mind elköltözött.

    Ámde mily rövid volt boldogságom,
    Mily korán eltűne mennyországom,
    Én, ah, nem gondoltam volna azt!
    Estem édenből nagy pusztaságra,
    És juték keserves árvaságra,
    Marja a bú szívem, és hervaszt.

    Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
    Szívedet te ismét másnak adtad,
    Engem elfeledve, csalfa lény!
    Jól van! én lemondok mindenről már,
    Engemet kietlen puszta hely vár
    Éjszak hófödözte bús ölén.

    Isten véled hát örökre, édes
    Tárgya hő szivemnek, ah negédes
    Csalfa Emma! isten véled hát!
    Majd ha egykor értem, szinte árva,
    Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
    Megleled hű Múzsafid porát.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Parancs János: Motyogás a sötétben

    csak félig figyeltem oda
    úgy látszik
    tényleg öregszem
    szűkülő körben élek
    látszólag figyelek
    s közben saját rögeszméimet
    gondolataimat rendezem
    hogy előadhatók legyenek
    ilyesféle önzést
    magamnál még nem tapasztaltam
    a jövőben
    jobban kell ügyelnem erre
    nehogy észrevegyék
    nehogy megharagudjanak
    hiszen ők nem tudhatják
    hogy ösztönösen cselekszem
    mintegy az akaratom ellenére
    kihagy az agyam
    képzelődöm és fecsegek
    felelek akkor is
    ha nem kérdeznek
    pedig tudom a választ
    bizonyság lehet rá
    az egész életem
    nem tudom hol rontottam el
    annyira vigyáztam pedig
    megfontoltam minden szavam
    a semmibe hulló magyarázatokat
    nem értem nem értem
    miről beszélnek
    noha együtt vagyok velük
    az örömben és a bajban
    csak újabban
    nagyon fáradékony lettem
    délutánonként alszom
    kicsiny ideig pihenek
    aztán mindenem odaadnám
    megosztanám velük
    de senki se kéri
    unottan félre fordulnak
    másról beszélgetnek
    mintha ott sem lennék
    önfeledten nevetgélnek
    mondanám végre
    hogy kiért és miért éltem
    ám ez a kutyát sem érdekli
    csak félig figyelnek oda

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Mesét mondok

    Ott künn hüvös van kikeletkor,
    Szívünkben tavasz, szerelem.
    Ott reszket a korán nyilt virág,
    Itt elhalt már a gyötrelem.
    Még nem oly régen nyári napnak
    Lángjától sem hevült szivünk,
    Most csodás meleg fűzi egybe:
    Tavasz van, remélünk s hiszünk!

    Künn hűs szellő tép le virágot,
    Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
    Télről regél a kósza szellő,
    Mesét mondok én is neked.
    Sivár életről, hosszú télről,
    Enyészetről beszél regém…
    De ne reszkess hát, drága kincsem:
    Tavasszal, csókkal végzem én!

    …Bohó gyermek volt; álmodozva,
    Vágyón kezdé az életet,
    Szívében vágyak lángja égett…

    • Róla mesélek most neked.
      Ha láttad volna, mint ölelte
      Karjával a világot át,
      Megszántad vón’ szegény rajongót,
      Ki semmiért mindent od’ád!

    Mindent! Hiszen szívének kincse
    Volt gazdagsága, mindene!
    Dobogott, vágyott, égett e szív,
    Százhangu dallal volt tele.
    Óh! de a dal elhangzott árván,
    A vágy sóhaj lett nemsoká:
    Szeretet szárnyán merre szálljon?
    Nincsen rokonszív, nincs hová!

    S eljött a tél. Didergő lelke
    Úgy reszketett, mint kis madár,
    Melynek lehullott pelyhes fészke,
    Ha elhervadt az enyhe nyár.
    Ajkán elhalt már rég’ az ének,
    Reménye eltünt, el… tova…
    S ha visszaszállt egy pillanatra,
    Egy sejtés űzte el: soha!

    Tovább bolyongott fázva, némán,
    Nem ejtett ajka egy panaszt,
    De bánat ült a sáppadt arcon,
    Ki látta meg? Ki látta azt!
    Egy szép leány volt. Olyan lágyan,
    Epedve kérdé bánatát…
    Egy fénysugár tört át az éjen:
    Van még a földön jó barát?!

    Van még. Az ifju hitte, hogy van.
    Szíve megnyílt. Ajkán a dal
    Felcsendült ismét; forró vágyba
    Olvadt belé a bús sohaj.
    A sebzett szív újult reménye
    Általragyogta új dalát:
    Vihar után a nap pazarlóbb,
    Ragyogva szórja sugarát…

    Délibáb volt a lány szerelme,
    Mely kopár pusztát szánva-szán,
    Csalóka fényét önti rája,
    Hogy így enyhítsen bánatán.
    Elszáll, midőn a nap is tűnik,
    Ha közeleg az éjszaka,

    • Elszállt a lány, elűzte tőle
      Az élet egy kis vihara.

    Szegény fiú! Nem sírt. Miért is?
    A sors kegyetlen zsarnokunk,
    Haragja akkor sújt le mindig,
    Amikor boldogok vagyunk.
    Amikor szerelmet sovárgunk,
    Egy csontváz karja nyúl felénk…
    … Ez a sorsunk… De te miért sírsz,
    Édes szerelmem? Fáj mesém?

    Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább,
    Ölelő karod fogjon át.
    Ajkad zárja mesélő ajkam,
    Mely a te csókodért sovárg.
    Ujjá teremt, égig emel föl,
    Felejtet mindent ez a csók…
    E csók az én bús mesém vége
    S lehet-e vég, mely csattanóbb?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Láttalak

    Láttalak a multkor,
    Mosolyogva néztél,
    Éppen úgy, mint akkor,
    Mikor megigéztél.
    Vérpiros ajkaid
    Mosolyogni kezdtek;
    Olyan bájos voltál,
    Mint mikor azt súgtad:

    Édesem, szeretlek!>>

    Láttalak a multkor,
    Mosolyogva néztél.
    Gyönyörű vagy most is,
    De meg nem igéztél.
    Vérpiros ajkaid
    Mosolyogni kezdtek;
    Olyan bájos voltál,
    Mint mikor hazudtad
    Ezt a szót: >>Szeretlek!>>

    Forrás: Lélektől lélekig