Világok háborúján,
Holott halál az élet,
Enyészet évadán és
Özön gyász századában
Én, bús Vitéz utóda,
Szegény, szomorú költő,
Hadd valljam balga hittel
És boldog áhítattal
Az élet vallomását,
Hogy nagy dolog a harc, de
Legszebb virág a béke.
Szelíden és nyugodtan
Jó könyveket lapozni,
Szép képeket csodálni,
Új éneket dudolni,
Tűnt éveket idézni,
Mélázni a mezőben
S gondolni holmi szépet
S a bennünk fájva fájó
Ember tragédiáját
Feledni pillanatra
S csak élni, élni. Ámen.
Forrás: MEK
Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.
Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves,
És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!
És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.
Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
A rút, unt életet a halál tükrében.
Forrás: MEK – Juhász Gyula összes versei
Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Forrás: magyar-versek.hu
Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
Forrás: magyar-versek.hu
Mint bokor mögött szégyenlős leány,
ágak mögött vetkezik a hold,
elfedik lombjukkal a fák.
De átragyog, mint szempillán a szem,
lombok mögül egy szikra holdvilág.
Aztán, mint hattyú kék tavon,
tovább úszik, – és ó igézet!
vizek borzongnak,
füvek sírnak
e tündér láttán,
s a vetések megszőkülnek a fényitől,
s megdobbannak, mint szívverések.
Forrás: Magyar Kurír
(Tóth Árpád fordítása)
Immár minden bércet
Csend ül,
Halk lomb, alig érzed,
Lendül:
Sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyugszol, ne félj…
Forrás: Magyar Kurír
A lábadozás ideje. Megtorpansz
a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
kolostorcsendje háttered. Kezes
szellőcske indul a füvek közűl,
s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
érzékeid öt meggyötört sebe
enyhületet érez és gyógyulást.
Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
gyermekien áttetsző tagjaiddal
a nagyranőtt kendőben és kabátban,
mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
És olyan is, mint ama szelidek,
kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,
csak ragyogni a novemberi napban,
és illatozni toboz-könnyüen.
Csak melegedni, mint az üdvözültek.
(Szigliget, 1958. november)
Forrás: Magyar Kurír
Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.
Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.
Akkor láttam: a fényvirágos álmok
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.
És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
s a hervadásban meglassul a vérem,
akkor az őszt majd könyörögve kérem.
A holtaktól megirigylem az álmot,
s cserébe nyújtom minden álmomat
hogy én legyek az őszi csendtől áldott.
S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
az életemet nagyon tele szőttem…
s megállok ismét kissé megpihenni
a Házsongárdi temetőben.
Forrás: Magyar Kurír
