Címke: csend

  • Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

    Látod, már nem is veszlek észre,
    úgy jársz-kelsz csendesen –
    nem csábítasz a széptevésre:
    épp csak vagy, kedvesem.

    Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
    test álma, lélek pihenése:
    vagy hő nyaram és hű telem,
    úgyhogy már nem is veszlek észre.

    Hiányozz, mint ha álmom, étkem
    cserbenhagy csendesen –
    hogy ne maradjál észrevétlen,
    szakadj el tőlem, kedvesem.

    És kóboroljak és vacogjak,
    mint egy gazdátlan háziállat,
    ki nem vár mást, egy falatot csak –
    és hadd higgyük, hogy megtalállak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

    Látod, már nem is veszlek észre,
    úgy jársz-kelsz csendesen –
    nem csábítasz a széptevésre:
    épp csak vagy, kedvesem.

    Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
    test álma, lélek pihenése:
    vagy hő nyaram és hű telem,
    úgyhogy már nem is veszlek észre.

    Hiányozz, mint ha álmom, étkem
    cserbenhagy csendesen –
    hogy ne maradjál észrevétlen,
    szakadj el tőlem, kedvesem.

    És kóboroljak és vacogjak,
    mint egy gazdátlan háziállat,
    ki nem vár mást, egy falatot csak –
    és hadd higgyük, hogy megtalállak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Reményik Sándor: Add a kezed…

    Add a kezed, így szépen, csöndesen,
    Nyugodtan add.
    Síma, ragyogó tükör a szívünk,
    Nem vet hullámokat.
    Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
    A csóknak édes mérge
    Megmérgezné a nyugodalmunkat,
    Ha hozzánk érne.

    Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe’,
    Innen hova hághatna még a láb?
    E csönd, e béke: ez itten a csúcs —
    És nincs tovább.

    Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
    Mirtusz menyasszonyfőn;
    A mirtuszt édes, irigyled-e még
    Itt, e kopár tetőn?

    Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
    S a zuzmó tengve él,
    A lelkünket a nagy csend összehajtja,
    Mint két ágat a szél.

    Add a kezed, látod lemegy a nap;
    A nappal szembe
    Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
    Kezed kezembe.

    Add a kezed, egy percig tart csupán
    Ez az igézet —
    Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
    S több, mint az élet!

  • Babits Mihály: Miként szélcsendben a hajó

    Miként szélcsendben a hajó
    lelkem ma veszteg úgy lebeg
    vitorla nélkül! – Ah be jó,
    hogy most melletted ülhetek!
    Talán megállt a vén Idő
    s mi ketten élünk már csupán –
    ó milyen édes lanyha hő,
    mily édes lanyha délután.

    Most messze földön senki sincs,
    fénylik az ajtón a kilincs:
    ajtó előtt a macska ül,
    hátát gubbasztva gömbölyül.
    Kertben tüzel a tulipán
    fejét megadva csüggeteg:
    most minden édesen beteg.
    A tornácon az oszlopárny
    a napsütött fal oldalán
    ledől, mint tejben a kalán.

    Nincs a világon semmi vér,
    tejjel és mézzel foly az ér,
    a vékony ér a hús alatt:
    azért vagy, édes, oly fehér,
    s nézed a fehér bús falat.
    Elalszik minden – mily varázs!
    Már alig zümmög a darázs.
    Vállad vonala betegen
    omlik el kebled vánkosán
    s úgy csüggök fényes szemeden,
    mint hipnotizált orvosán.

    Altass el, édes, engemet,
    s álom hajóján messze vígy,
    ah ez az álom – eltemet –
    és ah! maradna mindig így!
    maradna mindig így…
    így…
    mindig így…

    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula – Dús őszi nap…

    Dús őszi nap: talán ez az utolsó
    S talán azért is oly szép. Bús remek.
    Pereg az akác lombja és az orsó,
    Sorsom orsója is gyorsan pereg.

    A nap most ontja aranyát pazarlón,
    Hogy megremeg e fényben a levél,
    És néha szél jön, s csöndes viharzón
    Aranyeső hull, haldokló, ledér.

    Ó nap: te is búcsúzol már e tájról,
    S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
    A tarlón már szürkül az őszi fátyol,
    S dérrel derűsek már a reggelek.

    A csorda már a kora délutánban
    Ballag haza, az árnyék egyre nő,
    S az őszi rózsák hervatag hazája
    Szelíden vár: a boldog temető.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ágh István: A tiszta szoba

    Edényzajos házban
    remete ez a szoba,
    sáros csizma, kupec-beszéd
    nem mocskolta soha.

    Konyha, kamra
    koszos útjaitól messze,
    olyan távoli a házban,
    mintha erdő mélyén lenne.

    Olajfák hegyéig vetett
    ágyain zsalufény, kristály,
    a kiskert árnyékvilága
    örök félálomban vibrál,

    óra hallgat a falon,
    porba, rozsdába rekedt
    mutatója az időből
    egy percet megörökített.



    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Szeretet

    Mennyi ember van,
    akit szeretek.
    Mennyi nő és férfi,
    akit szeretek.

    Rokonszenves boltileányok,
    kereskedősegédek, régi és hű
    cselédek, lapkihordók, csöndes,
    munkás írók, kedves tanárok,
    kik vesződnek a kisfiammal.

    Találkozunk mi olykor-olykor,
    meg-megállunk, szemünk összevillan,
    s én még maradnék tétovázva,
    talán hogy elmondjam ezt nekik.

    Mégsem beszélek, mert csak a részeg
    aggastyánok s pulyák fecsegnek.
    Ilyesmiről szólni nem ízléses.
    Meg aztán nincsen is időnk.

    De hogyha majd meghalok egyszer,
    s egy csillagon meglátom őket,
    átintek nékik kiabálva,
    hajrázva, mint egy gimnazista:
    „Lásd, téged is szerettelek.”

    Forrás: MEK


  • Déry Tibor: Vers

    Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
    alkotott az ember. S szemlét tartani
    szintelen birtokain, melyek ferdén eldülnek
    szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
    ujjai alatt mint betüit a vak,
    olykor felkel s szavakat
    mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
    egymás vállán ülnek és alaktalanul
    lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
    a megszólitottak.

    S e csönd egyre nyomasztóbb,
    s oly tömörré lett már, ahogy mulik fölötte az idő,
    hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
    s ti ott fenn, szeliden ődöngő csillagok!
    ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
    ti is megrendültök és fénykoszorutok
    csörögve széthull mint az őszi lomb.

    A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
    tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
    és a képmutatás.

    Hogy pedig el ne merüljünk
    a gazban amely az elhallgatott válasz
    fölött sárgán kinő és gorombán
    dörögve már befutja a teret
    s hogy kibékitsük – szerényen mint az alacsonyak
    a feszengő mindenséget melynek dallama
    romlandóbb a virágnál: ideje lesz
    csöndesebbnek lenni s meghajolva
    felvenni képét ama gyermeknek
    ki hatalmas anyjához este hazatér
    s elsimul benne mint avarban a levél.

  • Tóth Árpád: Meddő órán

    Magam vagyok.
    Nagyon.
    Kicsordul a könnyem.
    Hagyom.
    Viaszos vászon az asztalomon,
    Faricskálok lomhán egy dalon,
    Vézna, szánalmas figura, én.
    Én, én.
    S magam vagyok a föld kerekén.

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Napló

    Minket mindenki elkerül,
    asztalunk hiába terül.
    A vendég úgy ül, hogy gyanít,
    aggódva sejt, vár valamit.

    Ő van otthon – s az idegen
    mi vagyunk: én s Te, kedvesem:
    két gyertyaláng, melyre lecsap
    váratlan titkos léghuzat,

    s hirtelen lobban, majd pedig
    szelíden ragyog, könnyezik.
    Beszélgetünk – egyszerre csak
    szemünkben ég egy alkonyat;

    aztán korbácsként suhogunk,
    s valamin elsírjuk magunk,
    majd hirtelen egy vallomás
    önti el ajkunk, mint a láz,

    s magunkról olyat hírelünk,
    hogy rajta mi megdöbbenünk,
    s újra csak ülünk hangtalan,
    s amit nézünk, oly messze van!

    Ilyenek vagyunk – mint a láng,
    és mint a szél, s szélben az ág,
    túlzások, tág ívek, örök,
    soha be nem zárult körök,
    s mint partjain túl a folyó.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979