Címke: csend

  • Dsida Jenő: Hideg téli est

    Életünk hulló karácsonyfáján
    halkan repesnek a lángok.
    Fölöttünk és bennünk hömpölyög
    a hidegáramú csönd.
    Mosson ki, vigyen magával
    fodros hátán mindent, ami volt:
    esdő várakozások meddőségét,
    kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

    Hópárnás nagy fenyők alatt
    üljünk le a törpék közé,
    burkolózzunk a hallgatásba
    s húnyjuk le félig a szemünket.
    S míg csillagok kezdenek pislákolni,
    töprengjünk az eljövő felől:
    hogyan kellene megszólalni?
    S mindent elülről kezdeni?

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Károlyi Amy: Szívverések

    Mint bokor mögött szégyenlős leány,
    ágak mögött vetkezik a hold,
    elfedik lombjukkal a fák.
    De átragyog, mint szempillán a szem,
    lombok mögül egy szikra holdvilág.

    Aztán, mint hattyú kék tavon,
    tovább úszik, – és ó igézet!
    vizek borzongnak,
    füvek sírnak
    e tündér láttán,
    s a vetések megszőkülnek a fényitől,
    s megdobbannak, mint szívverések.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Goethe: Vándor éji dala

    (Tóth Árpád fordítása)

    Immár minden bércet
    Csend ül,
    Halk lomb, alig érzed,
    Lendül:
    Sóhajt az éj.
    Már búvik a berki madárka,
    Te is nemsokára
    Nyugszol, ne félj…

    Forrás: Magyar Kurír

  • Pilinszky János: Novemberi Elízium

    A lábadozás ideje. Megtorpansz
    a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
    kolostorcsendje háttered. Kezes
    szellőcske indul a füvek közűl,
    s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
    érzékeid öt meggyötört sebe
    enyhületet érez és gyógyulást.

    Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
    gyermekien áttetsző tagjaiddal
    a nagyranőtt kendőben és kabátban,
    mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
    És olyan is, mint ama szelidek,
    kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
    oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,
    csak ragyogni a novemberi napban,
    és illatozni toboz-könnyüen.
    Csak melegedni, mint az üdvözültek.

    (Szigliget, 1958. november)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Wass Albert: Házsongárdi temetőben

    Egy délután a zajtól messze szöktem,
    s az életemet mentem kipihenni
    a Házsongárdi öreg temetőben.
    Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
    Olyan lélek-csitító volt a csend:
    a némaság és a néma ajkú holtak.
    Akkor láttam: a fényvirágos álmok
    amik a lelkem szent csodái voltak,
    halottak lettek: néma ajkú holtak.
    És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
    s a hervadásban meglassul a vérem,
    akkor az őszt majd könyörögve kérem.
    A holtaktól megirigylem az álmot,
    s cserébe nyújtom minden álmomat
    hogy én legyek az őszi csendtől áldott.
    S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
    az életemet nagyon tele szőttem…
    s megállok ismét kissé megpihenni
    a Házsongárdi temetőben.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Hajnal Anna: Szólj

    éhed? szomjad? falatod? kortyod?
    volt ajkad! nyelved! fogad! torkod!
    volt kezed, mivel felemelnéd
    pohár vized ajkadhoz vennéd!
    nélkül, nélkül, nélkül, nélkül,
    kifosztva fekszel minden nélkül.
    kezem? kezed? kezembe venni?
    nyílt tenyeremben ott a semmi —
    arcom feléd? semmihez hajtom!
    néma semmihez ér az arcom!
    Körüllebegsz? hogy hogy nem érzem?
    szólítasz? sírsz? hogy hogy nem értem?
    szólj hozzám! adj jelet, szerelmem!
    szólj hozzám, kérdezz! hagyj felelnem!


    Forrás: Szívzuhogás

  • Takács Zsuzsa: Szív fölött medália

    Hogy nem látlak többé, jól van így,
    nem fátyolozza a távolságot közeled,
    messze van minden és hideg.
    Egyszer majd nevedre a számat elhúzom,
    egyszer majd csuklómmal az ablakot betöröm,
    s a tárgyak üres szeme szánalommal megtelik.

    Hogy nem látlak többé, jól van így.


    Forrás: Szívzuhogás

  • Sumonyi Zoltán: A hét napjai

    Ha kedd, ha péntek, mindegy, úgyse látlak,
    S mindegy, ha délelőtt csütörtökön, –
    Mint hétfő, szerda, szombat – vízözön
    Előtti korszakunkban – s a vasárnap!

    Egyformán hosszú már a kedd, a péntek,
    Csütörtök, – délelőtt vagy délután.
    Hosszú? Nem is. Csak van. Örök hétvégék
    Követik egymást, mert nap nap után

    Nem látlak, nem beszélünk, föl se hívlak,
    Csak fölhívhatnálak még, s mormolom
    Hogy kedd, csütörtök, péntek, – s szerda, hétfő…

    Mert addig, míg tudom, hogy hol s mikor vagy,
    Hogy fölhívhatlak, – addig nem tudom
    Elhinni sem, hogy ez a csend a végső.


    Forrás: Szívzuhogás

  • Vajda János: Húsz év múlva

    (Gina emlékkönyvébe)

    Mint a Montblanc csucsán a jég,
    Minek nem árt se nap, se szél,
    Csöndes szívem, többé nem ég;
    Nem bántja újabb szenvedély.

    Körültem csillagmiriád
    Versenyt kacérkodik, ragyog,
    Fejemre szórja sugarát;
    Azért még föl nem olvadok.

    De néha csöndes éjszakán
    Elálmodozva, egyedül —
    Múlt ifjúság tündér taván
    Hattyúi képed fölmerül.

    És ekkor még szívem kigyúl,
    Mint hosszú téli éjjelen
    Montblanc örök hava, ha túl
    A fölkelő nap megjelen…


    Forrás: Szívzuhogás

  • Jevgenyij Jevtusenko: Valami olyan csend ez itt

    Valami olyan csend ez itt,
    mély értelmét úgy őrzi titkon,
    hogy minden, miről szó esik,
    őhozzá kell, hogy igazodjon.

    Valami olyan messzeség
    van itt örömben, szenvedésben,
    hogy az életben, ami szép,
    ővele kell, hogy összeférjen.

    Valahogy olyan vagy magad,
    messzeségből, csendből szövötten,
    hogy a tegnapi rohanat
    már értelmetlen énelőttem. –

    S versem is immár halkuló,
    és olyan messziről világol,
    mint ott az ormokon a hó
    e bűvös vagon ablakából.

    A sürgés-forgás csábított.
    Csend s messzeség híjával éltem.
    Úgy tűnt: időben ott vagyok
    mindenütt, pedig egyre késtem.

    Vágytam száguldó életet, –
    s csak kapkodtam, nem cselekedtem. –
    De igaz sikert hol lelek,
    sikert, mit nem olcsón szereztem?!

    Csend, messzeség és te magad,
    bocsáss meg: mindent újra kezdek.
    Felégetem a hidakat,
    mik zajba-bajba visszavisznek.

    Rohanás félre nem vezet.
    Mindegy, hogy búm vagy örömem lesz:
    erős leszek és nagy leszek. –
    Más nem méltó az életemhez.

    Fordította: Tellér Gyula

    Forrás: