https://verskucko.com

Címke: csillag

  • Füst Milán: Egy csillaghoz!

    A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
    Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
    Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
    Magános csillagom.

    Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
    Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
    Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
    Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…

    Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
    Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
    Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
    Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
    Nem is három, de négy király,
    Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?

    S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
    S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
    Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
    S ki úgy szeretted már az elmulást,
    Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
    S bevonván fekete tüzeid,
    Lassan fordúlsz el e vidékről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francis Jammes: Imádság egy csillagért

    Ó engedd, Istenem, hogy egy csillagot letépjek;
    beteg szívemet ez megnyugtatná talán.
    De te nem akarod, hogy egy csillagot letépjek,
    te nem akarod ezt, és azt sem akarod,
    hogy itt a földön egy kis boldogságot érjek.

    Lásd, nem panaszkodom, s olyan néma vagyok magamban,
    gyűlölet és epe nélkül, akár a két kő közt lapuló sebzett szárnyú madárka.
    Ez a csillag talán a halál, ó Uram?…
    Add akkor úgy, ahogy mi vetünk egy
    arany krajcárt az útfélen éhező koldusoknak.

    Uram, mint törött lábú szamár, olyan vagyok csak…
    Szörnyű az, Istenem, amikor visszavontad, amit adtál;
    olyankor minthogyha átsuhanna szívünkön valami félelmes szél haragja.
    Mi gyógyíthatna meg? Istenem, te tudod? Emlékezz rá:
    gyerekkoromban jászolod fagyönggyel díszítettem,
    míg bölcsőd oldalán a gyertyák cseppfogóit igazgatta anyám.

    Nem viszonozhatod, amit tettem neked,
    s ha úgy hiszed, beteg szívemnek jót tehet,
    nem tudnál nekem egy csillagot adni mára?
    Szívemre kellene helyeznem éjszakára,
    mert olyan fekete, hideg s üres az árva.

    Fordító: Rónay György
    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ábrányi Emil: Nincs halál…

    Sejtem, tudom, hogy nincs halál!…

    Amint lejár a földi élet,
    A láthatatlan tűz: a lélek
    Lobogva más csillagra száll.

    Csak egy marad rideg halott:
    Az, aki sár volt életében!
    Mert nem csüggött a jón, a szépen,
    Mert könnyeket nem hullatott…

    Mert másokért nem szenvedett,
    Nem hitt, nem vérzett lelkesedve!…
    A Mindenség teremtő kedve
    Annak nem ád több életet!…

    De aki láng volt valaha,
    Aki szerette a világot
    És milliókért élni vágyott –
    Ne féljen!… Nem hal meg soha!…

    Csillagról új csillagra tör
    S egy szent erő szolgálatában
    Bilincseket zúz össze bátran,
    Buzdít, emel, könnyet töröl!…

    Amíg az űrben egy atom
    Elnyomva él, jogért esengve:
    Megy végtelenből végtelenbe,
    Örök tettvággyal, szabadon!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Elindul újra a mese!

    Fényt porzik gyémánt szekere!
    Minden csillag egy kereke!
    Ezeregy angyal száll vele!
    Jön, emberek, jön, jön az égből
    Isten szekerén a mese!

    Karácsony készűl, emberek!
    Szépek és tiszták legyetek!
    Súroljátok föl lelketek,
    csillogtassátok kedvetek,
    legyetek ujra gyermekek
    hogy emberek lehessetek!

    Vigyázzatok! Ez a mese
    már nem is egészen mese.
    Belőle az Isten szeme
    tekint a földre lefele.
    Vigyázzatok hát emberek,
    Titeket keres a szeme!

    Olyan jó néha angyalt lesni
    s angyalt lesve a csillagok közt
    Isten szekerét megkeresni.
    Ünneplőben elébe menni,
    mesék tavában megferedni
    s mesék tavában mélyen, mélyen
    ezt a világot elfeledni.

    Mert rút a világ, fekete.
    Vak gyűlölettől fekete.
    Vak, mint az emberek szeme:
    az égig sem látnak vele.
    Pedig az égből lefele
    porzik már Isten szekere!

    Minden csillag egy kereke,
    ezeregy angyal száll vele,
    az Isten maga száll vele
    és csillagtükröt nyujt felénk,
    mesetükröt, a keze.

    Szent tükrébe végre egyszer
    Pillantsatok tiszta szemmel,
    tiszta szemmel, Istenszemmel
    milyen szép is minden ember!
    Minden ember szépségtenger
    s mint a tenger csillagszemmel
    telve vagytok szeretettel…!

    Tagadjátok…? Restellitek…?
    Elfordulnak fejeitek…?
    Megvakultak szemeitek…?
    Szépségteket, jóságtokat
    nem érzitek, nem hiszitek…?
    Csillaggyertyák fénye mellett
    Isten elé nem viszitek…?

    Akkor bizony rútak vagytok,
    szégenyek és vakok vagytok,
    ha szépek lenni nem akartok.
    De még így is, szegényen is,
    rútan, vakon, mégis, mégis
    Isten gyermekei vagytok!

    Rátok süti fényes szemét,
    elindítja fényszekerét,
    jó emberek játékszerét.
    Milyen kár, hogy áldó kezét
    nem érzitek, nem nézitek
    s nem hiszitek már a mesét.

    A rút világnak gondja van,
    minden embernek gondja van,
    a sok angyalnak mind gondja van
    s az Istennek is gondja van,
    mert mindenekre gondja van.
    S így múlik el a szép s a jó
    az ember mellől, nyomtalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Emlékdal

    Tennyeredbűl iszik vezetéken a ló,
    Nyárfák levelét veri vissza a tó.
    Kék kendőd nézem az ablakon át,
    Huzigálja a szél, hajad éj-fonatát.

    Habos áradaton, csupa csillag a táj
    Úgy kell puha szádrúl a csók, noha fáj.
    Lelocsolsz, hamisan mosolyogva reám,
    Csilingel a zabla, lovad tovaszáll.

    A napok guzsalyán fonalat fon időnk,
    Temetőbe kísérnek az ablak előtt.
    Tömjén szagú gyász, sirató dal eseng,
    Rémlik, leeső patkók zaja cseng.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Fönn a menny hideg-kék tálján

    Fönn a menny hideg-kék tálján
    gomolyfelhő, méz-arany.
    Álom leng a föld homályán,
    én virrasztok egymagam.

    Felhőben a fenyves. Mélye
    gyantaillatot szitál.
    Felhőrések gyűrűjébe
    fúródik egy sziklaszál.

    Kócsag rikoltoz rekedten,
    ring a szittyós tóöböl.
    Árva csillag, majd lecseppen,
    mint a harmat, tündököl.

    Árva csillag kék tüzével
    lángvihart lobbantanék,
    benne úgy hanvadjak én el,
    mint alkony-máglyán az ég.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Csillag hullott

    Csillag hullott. Most már ez is
    közeli lett és megszokott,
    mint a villany, alvás, evés,
    mint ezernyi apró dolog,
    mely körülvesz. Csillag hullott,
    éreztem a mély éjszakát,
    a mély eget s a nyugalom
    s a fény emberi magasát,
    azt, hogy földközelbe kerültek
    a csillagok, s már földi tűzzé –
    éreztem, hogyan szelídülnek
    szememmé, szemeddé, szemünkké.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Török Sophie: Csillag-üzenet

    Még eligazítom gyűrt párnák közé zsibbadt
    testemet, s félretéve könyvet és papírt,
    éjben virrasztó lámpámat eloltom.
    S szobám, mint durván meglékelt hajó,
    elmerül egy pillanat alatt, egyetlen
    mozdulat letörli a némán álldogáló
    bútorokat.

    De mint gyors varázslat:
    az elmerült világ helyébe derengő
    ablakot vetít láthatatlan falamra
    a másik pillanat. Mint filmen nappalt
    az éj – úgy váltja sebesen a világ
    káprázó képeit – meglátom a sápadt,
    gyöngyszínű eget, ablakkeretben
    egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,
    barna fák árnyékát látom az égen
    felmerülni és álomba süppedt háztetőket.

    Egy cseppnyi csillagot is látok!
    Ó, szép kis csillagom! köszönöm,
    hogy nehéz magányomban megtaláltál!
    hogy tiszta szemeddel szorongó
    szemembe néztél, s hunyorgó égi
    fényjelekkel biztató hírt küldesz hozzám
    Istennek bezárt országa felől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Gyopár

    Azt mondta valaki:
    A Korongyoson gyopár is terem.
    Azóta vágyaimnak netovábbja
    A Korongyos-tető.

    Róla álmodom nappal-éjjel,
    S a pici fehér csillagokról,
    Mik szikráznak a vad kövek között.
    Mert úgy lehet:
    Egy hullócsillag szállt alá oda,
    Épp a Korongyos tetejére.

    Honnan indult: ki tudja azt?
    Talán egy nagyváros felett
    Látta útrakelni egy ifjú pár,
    Sikoltó ívét elkísérték szemmel,
    Míg legörbült a sötét horizontra.
    Találgatták: vajon hol nyugszik meg?

    Hát ide hullt.
    Ide, a Korongyos-tetőre.
    Ezer darabra hullott széjjel,
    De üdvösségét megtalálta.
    S minden kis része csillagalakú lett:
    Így született a havasi gyopár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz: Tudod arra gondoltam

    Tudod arra gondoltam,
    hogy
    mindent meg lehet szokni,
    az idővel
    minden természetessé lesz.

    Meg lehet szokni
    a szépséget,
    a gazdagságot,
    a sikert,
    a tudást,
    a tavaszt,
    azt is meg lehet szokni,
    ha hosszasan itt időzik.

    Csak az első pillanat,
    az, ami sokkoló,
    utána
    az lesz a természetes,
    és az örömet,
    a legnagyobbat is
    felváltja a hiány.

    Mindennél van több,
    mindennél van jobb,
    amit hiányolni lehet,
    amiért semmi nem teljes.

    A legmagasabb fánál is
    van magasabb.

    De ha valakinek
    saját csillaga van,
    azt nem lehet megszokni,
    Őrá mindig várni kell,
    mindig készülni arra,
    hogy az ember ott legyen
    a pillanatnál,
    amikor fénye felragyog
    a sötét égbolton.

    A találkozással
    megkezdődik az elválás,
    az éjszaka rövid,
    a Föld forog tovább,
    a csillag búcsút int,
    maradni lehetetlen,
    vele menni nem lehet.

    Kezdődik elölről
    az izgatott várakozás,
    a vágyakozás utána,
    de az ember tudja,
    érzi,
    hogy újra eljön
    mindig úton van felé,
    hogy minden pillanat
    közelebb hozza
    a legszebbet,
    amikor felragyog,
    amikor érte ragyog fel
    az égen
    egy picinyke lámpás,
    aminek a fénye többet ér
    minden kincsnél,
    az egész ragyogó égboltnál.

    Ha egyszer mégse jönne el?

    Akkor
    élni se lenne érdemes.

    Akkor már
    a Földnek se lenne kedve
    tovább forogni.

    Forrás: Szeretem a verseket