Ha felnézünk a csillagokba
S megejt a fény, a szép, csodás,
A szív azt mondja: égi pompa!
Az ész szól: hiú ragyogás!
A bölcs azt látja, nagy világok,
Hasonlók, mint a durva föld;
A költő nem lát, csak sugárt ott,
Mely lelket álmokkal betölt.
Forrás: Versek mindenkinek
Én e földnek mulandó része,
rá gondolok a mindenségre.
Jó ily nagyságon mélázni olykor,
megtisztulni a földi portól,
és minden rosszat elfeledve,
képzeletben fölemelkedve,
néma szavakat dadogni
Néki, aki nem hallja, és nem érti.
Élsz mint önmagad alkotója,
Örökmozgó óra mutatója,
benned kering, forog a Minden,
méreteidről mértékünk nincsen.
Voltál, mert mindig lenned kellett!
Voltál és vagy az örök kezdet,
vagy, és leszel, sokszorozódol,
de nem tudsz a rosszról és a jóról.
A földi lét csak fuvallat néked,
mert te a nagy egészet nézed,
nézed ha látod,
vagy nem is látsz semmit,
önlétedből is csak csupán ennyit.
Jelek és számok beszélnek rólad
vágyunk ismeri igaz valódat,
profán rakéták, földi holdak
műszerei beléd hatolnak…
tér és idő már nem védi titkod,
bármily keményen véded és tiltod.
De miért is mondom mind e szavakat
a csillagfényes nyári ég alatt,
mikor mezők vad illata árad,
s a tücskök végtelen dalt muzsikálnak,
s olykor különös e szüntelen zene…
mintha ez is… ez is… keringene!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
