https://verskucko.com

Címke: Dante

  • Babits Mihály: Szimbolumok (stanzák)

    1. Ne mondj le semmiről

    Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
    egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
    Minden halál gyilkosság (lélekontás):
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
    Isten művét rongálja bármi rontás,
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
    minden vágyad az Isten szava benned
    mutatva, hogy merre rendelte menned.

    2. Szimbolum a holdvilágról

    Fenn sötét vízben arany csónak úszik
    lenn arany vízben úszik barna csónak.
    A menny párkányán amaz lengve kúszik
    ez rengve csúszik tetején a tónak.
    Amaz ében egébe felbucsúzik
    (mint multba emlék) meg sem áll a szónak,
    mégis a vizet mind aranyba fösti,
    mely lenn sötét csónakunkat füröszti.

    3. Másik szimbolum (Új magyar költészet)

    Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett,
    fény nélkül és magadban kushadó
    a sors nagy árja féluton elejtett
    s állsz mozdulatlan mint a lusta tó
    lusta tó, melyet Isten is felejtett
    nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó:
    holt tükrödön, színjátszó síma márvány,
    vigaszul villog sok beteg szivárvány.

    4. Nunquam revertar

    Nunquam revertar – mondta Dante hajdan
    nunquam revertar – mondanám bár én is
    nunquam revertar – harci zivatarban
    nunquam revertar – tömlöc éjjelén is
    nunquam – legyen az Isten átka rajtam
    revertar – bárha beledögleném is
    üvölteném én is az ő helyébe’
    nunquam revertar – századok fülébe!

    5. Sárga lobogó

    Szálljon a lelkem sárga lobogóval
    messze kerüljön minden gyáva bárka
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    s gyáva ha lát, legyen az arca sárga
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    feléd új kórok, új veszélyek árka,
    szabad, magányos, bús, beteg hajóval
    szálljon a lelkem sárga lobogóval.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Dante Alighieri – Idézetek

    „Hol nincs bűnbánat,
    ott nincs feloldozás sem.”

  • Babits Mihály: Dante

    (Szekszárd, 1921)

    1.

    Egeit az Ember, e vándor állat,
    az évek nyári nappalára s téli
    éjére fülledt üngökként cseréli
    s nyugalmat nyugalomban nem találhat.
    S nem boldog, ha nem pólyázhatja pállott
    életét friss legek selymébe; déli
    édeneit, mint otthonát, kiéli;
    de visszatér megint, s a régi tájat,
    mint régi kedvest, uj szépségben éri.
    Igy én is, amint visszatérek egyre
    anyaföldemre – ama drága Hidra,
    melyen át percem az Örököt éri,
    amelyből jöttem –: az otthoni hegyre:
    úgy térek vissza, Dante tájaidra!

    2.

    Mert énnekem, jaj, a Pokol is otthon
    s jól ismerem a Tisztulás hegyének
    fájó lépcsőit, és az Ég kegyének
    csillagos távlatait; sírva botlom
    lelkem rongyára minden árkon-bokron
    (mint papirkákra, miket útjegyének
    szórt el a vándor), merre a Nagy Ének
    visszavezet, vad erdőn s annyi poklon
    tikkadtan e különös nyaralásra;
    bár minden tulvilágból hazavásva
    fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
    hol mint poklát cipelő útas-ördög
    vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
    tengek, lekötve, s mégis számkivetve.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kosztolányi Dezső: Én is

    Ó Dante, aki búsan révedezve
    jártad szülőhonod szennyes sarát,
    s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:
    „Ez egykoron lenn a pokolba járt”;
    Lenn jártam én is, s borzasztóbb pokolban,
    de nem vezérelt engemet barát.

    Kuszált hajakkal, sírva bujdokoltam,
    kígyó harapta vérző köldököm,
    s pillámra dermedt forró könnyem ottan.
    Csiklandozott hideg halálöröm,
    vacogtam én is kénes habjaidban,
    és útamat még máig is töröm.

    A Tantalusz kínkelyhét én is ittam,
    izzadtam jégbe, fáztam tűzkohón.
    Megettek ördögök, s a testem itt van,
    véresre martam ökleim mohón.
    És mindhiába a szívembe vert kés,
    ha meghalok, százszor megújhodom.

    Magam vagyok a poklom, az erem kész
    csatorna, hol forr a tüzes patak,
    futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.
    Bukom, botorkálok a kín alatt.
    A tűhegyű korom, a néma éjjel,
    a vasfogós manók mind kínzanak.

    Felhagytam én már rég minden reménnyel.
    Az ásító bolton nincs semmi fény.
    Utamban a kétségbeesés vezérel.
    Ó, mert nekem nincsen Beatricém!

    Forrás: MEK


  • Tóth Árpád: Dante

    Írt lázasan… S míg áldott tolla siklott,
    Úgy rémlett: vérző szívvel csakugyan
    Bejárja a bús, bíboréjü poklot,
    S eléje két szomoru árny suhan,
    Mint gerlepár, édes fészekre vágyva,
    Fáradtan, halkan, csöndben, lassudan.

    Az egyik a Francesca karcsu árnya,
    Fehér vállát csapkodja szennyes orkán,
    Védőn simul hozzá bús arcu párja,
    S beszél az asszony, mézes alkony-órán
    Hős Lancelotról, mint olvastak ők,
    Mint reszkettek Ginevra bűnös csókján,
    Hogy fordult egyet a világ velök,
    Hogy égett a kettőjük ifjú teste,
    Míg csókra összehajlott a fejök,
    S hogy nem olvastak többet aznap este…

    Forrás: MEK