Címke: dekadencia

  • Charles Baudelaire: Gyönyörök mártirja

    Üvegcsék, illatok, kép, márvány, drága köntös,
    nehéz brokáttal átszövött
    lehulló dús szövet, mely nagy redőket öntöz,
    és kéjes butorok között,

    hol a langyos szoba, fülledve mint üvegház
    veszélyes tikkadásba zár,
    s holt csokrok porcelán sirjaiból meleg láz,
    a végső sóhajpára száll,

    egy fejetlen tetem önti vére folyóját,
    élénk piros, csörgedező
    vérét a vánkoson s a szomjas takarón át,
    mely issza, mint aszú mező.

    S mint sápadt vizió, amilyet költ az éjjel,
    s mely szemeink bilincse lesz,
    a fej, sötét haja sörényes nehezével
    s arany kövekkel ékszeres,

    némán, mint egy virág, a kis szekrényre vetve
    nyugszik; és gondolattalan,
    kifordult szemein, cél nélkül szétmeredve,
    az alkony fakósága van.

    Az ágyon a csupasz törzs kábán, önfeledten,
    szemérem nélkül tárja ki
    a titkos, végzetes bájt, melyet céda kedvben
    adott a természet neki;

    egy rózsaszinü és aranycsikos harisnya
    emlékül még lábán lebeg,
    s a harisnyakötő villogó csatja pisla
    gyémántja szemével rebeg.

    E különös magány, e langyos, buja fészek,
    és egy nagy arckép lankatag,
    de szinte kihivó szeme valami részeg,
    vad szerelemre vallanak,

    rossz gyönyörökre és különös ünnepekre,
    pokoli csókokkal teli,
    hol a gonosz sereg a függöny közt lebegve
    a bünt kedvtellten nézdeli.

    Pedig ha elegáns soványságát e hullán
    nézed a vállnak, és futó
    vonalban a csipőn hogy száll tört rajzu hullám,
    akár egy izgatott kigyó,

    láthatod, hogy milyen ifju még! – Béna lelkét
    s unalma-nyűtt érzékeit
    a bolygó és veszett vágycsordák lelegelték,
    alig nyitotta meg nekik?

    A vad himnek, akit nyugtatni eleven még
    legforróbb csókod sem tudott,
    igy koronázta meg vágyai végtelenjét
    engedelmes, halott husod?

    Felelj, bünös tetem! s lázban emelve karja
    merev hajaddal, szörnyü fej,
    ajkához vitt-e, hogy hideg fogadra marja
    utolsó csókjait? felelj!

    – Távol a gúnyoló világtól és a piszkos
    tömeg és kandi hivatal
    szemeitől, nyugodj, különös hulla, titkos
    sirodban, mely semmitse vall;

    Szeretőd bolygja a világot, s halhatatlan
    formád kisérti álmait;
    s miként hozzá te itt, ő minden gondolatban
    hű lesz tehozzád a sirig!


  • Charles Baudelaire: Kárhozott asszonyok

    (Delphine és Hippolita)

    Kikönyökölve mély, süppedő párnadombból,
    mig lámpák illatos, halovány fénye dől,
    Hippolita a bús, nagy ölelésre gondol,
    mely élte függönyét most lebbentette föl.

    Zivatartól zavart szemmel úgy nézi tiszta
    fiatalsága tünt egének messzijét,
    mint fáradt utazó forditja sirva vissza
    a reggel elhagyott kék táj felé fejét.

    Megtört szemeiben a könnyek lomha nedve,
    a bágyadt, tompa kéj, amellyel föltekint,
    s két karja, hasztalan fegyverként szertevetve,
    kényes szépségének bús szolgálója mind.

    Lábánál hangtalan – még rajta kéje láza –
    Delphine heverve vad szemekkel ég s figyel
    erős állat gyanánt, ki zsákmányát vigyázza,
    melyet fogaival jegyzett magának el.

    Térdein az erős szépség a gyenge mellett
    diadala borát issza gőggel teli,
    s felé nyujtózva lágy kéjjel a karcsú termet
    édes köszönetét lankatag szürcsöli.

    Keresi halovány áldozata szemében
    a néma éneket, melyet a kéj dalol,
    a hálaéneket, mely mint sóhaj az éjben,
    lassan dereng elő a szempillák alól.

    – »Mit szólsz, Hippolitám, ez édes lanyhasághoz?
    Megérted végre hát, mennyire nem szabad,
    hogy durvább szerelem vad számumának áldozz
    hervadni ennyi bájt: első rózsáidat?

    Csókjaim könnyüek, mint a tiszavirágnak
    nyomai tiszta nagy esteli tó felett;
    de szeretőidé majd oly mélyen bevágnak
    szivedbe, mint ekék és súlyos szekerek.

    Úgy mennek rajtad át, mintha porba kavargott
    úton ökörfogat megy kimélettelen…
    Szivem, Hippolitám, forditsd felém az arcod
    te egész mindenem! te édes-egy felem!

    Forditsd felém szemed, mely kék ég s csupa csillag!
    csak egy tekinteted isteni balzsamát:
    és titkos gyönyörök sötét kútjai nyilnak,
    oly szent, nagy álmokat igézek én reád!«

    S szólt most, ifju fejét emelve, Hippolita:
    »Hálátlan nem vagyok, s semmitse bánok én,
    de, Delphine, szivemet valami elszoritja,
    akár egy végzetes tivornya reggelén.

    Érzem lecsapni rám szárnyát a rémületnek
    s fekete fantomok zilált bataillonát,
    amelyek nyugtalan s véres uton vezetnek,
    véres, s mindenfelől zárt horizonton át.

    Mondd, ha tudod, okát különös zavaromnak:
    mily titkos, ritka bünt követtünk el ma itt?
    Megborzongok ha szólsz, s szólítasz ,angyalom!’-nak,
    és mégis ajkamat úgy vonzzák ajkaid.

    Ne vesd hát oly vadul szemednek parazsát rám,
    lelkem nővére, kit örökre szeretek,
    szeretek, bár te vagy nem-alvó-lángu máglyám,
    és a pokol nekem teveled kezdetett!«

    Delphine, mint Pythia, vas triposzán tiporva,
    s rázva fején a vad, tragikus fürtöket,
    a végzetes szemü, zsarnokul válaszolja:
    – »Poklot a szerelem előtt ki emleget?

    Örökös átok a hasztalan álmodóra,
    kitől a képtelen, bús balgaság kitellt,
    mely meddő bölcseség vitáiba fonódva
    a szerelembe is erényt és bünt kevert!

    Aki hőt és fagyot akar, reggelt meg estét
    keverni misztikus összhangba szüntelen,
    az olyan sohasem heviti béna testét
    a vörös nap tüzén, amely a szerelem!

    Menj csak, ha akarod, a bamba vőlegényhez,
    kegyetlen csókjait türni szűz testeden:
    borzalommal teli hozod majd vissza kényes
    lelked és meggyötört kebleidet nekem…

    Csak egy úrnak lehet szolgálni e világon!« –
    mondta, s a gyermek igy kiálta rá naiv
    fájdalmában: »Jaj, az örvényt már nyilni látom!
    magamban érzem azt! s ez az örvény a szív!

    Oly mély ez mint az ür, és úgy ég mint a vulkán.
    Vad szörny! mely áldozat lehet elég neki,
    az ádáz Furia szörnyü szomját eloltván,
    ki fáklyát hordoz és vad vérét égeti?

    Jer hát, jer! s függönyünk mindentől messzezárjon:
    nyugtasson legalább e bágyadt gyöngeség!
    Tudatom oltsa el mély öledben az álom,
    s leljem meg kebleden a mély sirok hüsét.«

    – Szálljatok, szálljatok örökös poklotokban,
    szálljatok lefelé, szegény áldozatok,
    s az örvény fenekén, a szörnyü forgatagban,
    mely nem égből ered, kinban forogjatok,

    és korbácsolva, más bünökkel, összevissza,
    vak árnyak, vágyatok mélyéig érve, és
    őrjöngő lelketek semmise csillapitsa;
    kéjeitek közül keljen a büntetés!

    Soha még friss sugár nem ért barlangotokba;
    melynek résein át miazmás permeteg
    szivárog, különös fényjátékban lobogva,
    s iszonyu illatát beissza testetek.

    Meddő kéjeitek fanyar emléke marja
    bőrötök vánkosát, és fájó szomja bánt;
    s a vak vágyakozás dühös szelű viharja
    csavarja husotok vén lobogó gyanánt.

    Távol az eleven világtól, elitélve,
    bolygva pusztákon át, mint éhes farkasok,
    a bennetek levő végtelentől kisérve,
    óh szent rendetlenek! s üldözve, fussatok!