https://verskucko.com

Címke: derű

  • Heltai Jenő: A vén kocsis dala

    Van nekem egy öreg lovam,
    Meg egy rozzant szekerem,
    Jó időbe, rossz időbe
    Mindig vígan terelem.
    Semmi bajom, semmi gondom,
    A lovamnak csak aszondom:
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    És a többit tudja már.

    Napestig a bakon ülök,
    Szundikálok, pipázok,
    Jó időbe sütkérezek,
    Rossz időbe megázok.
    Így megy ez már évek óta,
    Nem változik már a nóta,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Nem változok én se már.

    Egyre vénebb lesz a szerszám,
    Egyre vénebb lesz a ló,
    Kocsi húzni, utca futni
    Néki az már nem való.
    Így azután mindegy nékem:
    Van vendégem, nincs vendégem,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Se nagy haszon, se nagy kár!

    Válogatós úri népség
    A kocsimba be nem ül,
    Igaz is, hogy cifra rajta
    Nincs se kívül, se belül.
    Nem is igen kínálgatom,
    Félrevágom a kalapom,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Megélek én így is már!

    Néha mégis beletéved
    Egy szerelmes ifjú pár,
    Készülődök, kászolódok:
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Mire lassan nekivágok,
    Elfelejtik a világot,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Édes a csók, csattan már.

    Vén lovam is, ahogy hallja,
    A világnak nekivág,
    Mint amikor a huszárló
    Meghallja a trombitát.
    Ahogy büszkén lépegetne,
    Visszatér a régi kedve,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    De sok csókot hallott már.

    Eszébe jut a lovamnak
    Az a csók… és az a nyár…
    Az a nyár… és az az eskü…
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Oly tüzes lesz, amilyen volt,
    A gazdája is ilyen volt,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Bizony annak vége már.

    Jobb lesz nekünk lassan menni,
    Vén szekerem, vén lovam,
    Jobb lesz nekünk megpihenni,
    Öreg idő, este van.
    Lassan menni, megpihenni,
    Hogy ne bántson senki, semmi,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Miértünk már úgyse kár!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Diadal

    Azt súgja néha-néha lelkem,
    Hogy szebbet, jobbat érdemeltem,
    Nevem sugárzóbb fénye mellett
    Valamicskével több szerelmet.

    Sugárzóbb fényt és több szerelmet…
    Nem fáj, hogy ebből semmi sem lett,
    Nem fáj, hogy a remények, álmok
    Romján ma egymagamban állok.

    Nem fáj, hogy semmit el nem értem,
    Ejh, boldogulni nem nagy érdem.
    A szenvedésben, pusztulásban,
    Bár szomorú – de szebb varázs van.

    Hogyha a szívem panaszának
    Csak egyszer is visszhangja támadt,
    Ha egy dalom könnyet fakasztott,
    Mit bánom én a sok kudarcot!

    És hogyha egyszer egy leány volt,
    Aki egy percig értem lángolt:
    Ma fittyet hányok mindeneknek,
    Mit bánom én, ha nem szeretnek!

    Egy dal, amelyet emlegetnek,
    Egy csók, amelyet nem felednek:
    Bármi rövid volt, bármi rég volt,
    De diadalnak épp elég volt.

  • Heltai Jenő: Vén fiúk dala

    Barátaink megházasodnak.
    Férjhez megyen az ideálunk,
    Hajfürtjeink is rendre fogynak,
    De még mi rendületlen állunk.

    Bár homlokunk is csupa ránc már,
    S testünket a hideg kirázza,
    Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
    És a szívünkön nincs barázda.

    Bár a tüdőnk elég szegényes,
    Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
    Annak, ki nem rátarti, kényes,
    Szinte csodás, mennyire kellünk.

    Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
    Oh, van a hűtlenségre mentség,
    Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
    Akad azért még jó szerencsénk.

    A boldogsághoz oly kevés kell:
    Zsebünkbe néhány büszke tallér,
    Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
    Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

    Felséges Úr, ezerszer áldott,
    Nagy alkotója eme létnek –
    Add meg nekünk a jó kabátot,
    A kicsi bort, a kicsi étket.

    Add meg nekünk, hogy míg csak élünk,
    A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
    Ki ne aludjék szenvedélyünk,
    És a szemünk mindig ragyogjon!

    S mikor eljő a várt, az áldott,
    A szigorú halottas ünnep –
    Oh, adj nekünk egy jó barátot,
    Aki lefogja két szemünket.

  • Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

    „Csak a derű óráit számolom”,
    mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
    a napóráé. Láttam én is a
    latin szöveget, s lelkem bánata
    irigyelte a vidám öreget,
    aki oly bölcs betűket vésetett
    a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
    rögtönzés volt-e csak, szellemesen
    dacos sugallat az a gondolat?
    Dac és sugallat bennem is akadt
    egykor, de az árny mindig sulyosabb
    maradt a fénynél… A felhők fölött
    kellett volna elfogni az örök
    tündöklést! a nap arany árvizét,
    tengerét! az édes könnyelmüség
    lepkeszárnycsókú pillanatait,
    s főképp azt, melyben a mámor lakik,
    az ifjú gyönyört, melynek kései
    mása most annyi váddal van teli:
    a szeszként libbenőt, a legvadabb,
    a villámgyors tigris-szitakötőt,
    a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
    ki kedvesével a kéj nyolcasát
    gyűrűzve libben láng-deleken át
    s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
    szittyói közt, szikrázó ég alatt
    ma is szállok én… csak testben öreg…
    (Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg
    igazság)… Igen, azt a testtelen
    úszást, lebegést kéne, istenem,
    utólérni, a könnyűt, úgy, amint
    a gyermekkor csinálta, most, megint:
    a sellőkét a vízben, szúnyogét
    fátyolködében, csak az örök ég
    örök hajósa lenni, ahogyan
    ma is visz a képzeletem-agyam,
    valahányszor párologtat-emel
    a kép, mint karmestert a pálca, mely
    fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
    Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
    illatok táncát, szélhalk őzikét,
    s fent a kékben a habos gőzökét,
    azt kellene most visszahozni, hogy
    átjárjanak uj, forró áramok,
    nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
    a jegesmedve s rozmár hidegek,
    melyektől annyit szenved a szegény,
    hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
    kinti rémüktől félve hallgatom
    Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
    vagy akárcsak a mult nyáron (pedig
    az is vén volt már, ötvenötödik!):
    és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
    te, Mindenségé, édes üteme
    a fájdalomnak, Varázsfuvola,
    varázsjáték, te, tündér mámora
    hitnek, reménynek: árnycsík a falon
    a nagy fényben, s a szívben nyugalom
    s üvegparázsként égő sugarak
    az élő lomb tengerzöldje alatt,
    s bölcseség, a vidám öregeké,
    amilyen azé lehetett, azé
    a napórásé, ki – „Non numero
    horas nisi serenas!” – drága jó
    intelmét adja, még most is, tanácsul:
    „Csak derűs órát veszek tudomásul!”

  • „Ha az élet citromot ad, kérj hozzá tequilát és sót.”