Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam,
nem messze a szögesdrótkerítéstől
a már-már lombjavesztett erdő szélén,
a lila forrás gödrénél, ahol
kiestem mindjárt a rab szerepéből,
mikor az őszi avarra hajoltam
térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat!
A vadgesztenyelevelek bús-barnán
feküdtek; az elmúlás vasalója
kisimította őket; széleiknél
már foszladoztak, még csak az erek
cérnája tartott. A tölgylevelek
is mind hanyatt dőltek, de pár piros
és zöld foltot megőriztek, vénségük
s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott
felhólyagoztak, mint a sűrű kása
a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul,
hogy nem a szellők vitorlái már.
Aztán két, csónakmódra összegörbült
apró levél, mint két virágszirom,
az egyik okkersárga, rózsaszín
a másik; ezek túl korán estek le;
honnét? tán az alig galamb-magas
tar bokrocskáról öt lépésnyire.
A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam
egymáshoz ért, mintha nem tartanék
semmit, ezek nem esnek szét, tűnődtem,
elpárolognak még az éjszaka.
S az ovális, szalonnabőrszínű
kemény levélkék, meg a citromsárgák
a kátrányszínű csíkokkal, császári
zászlók a múltból a vadkörtefáról.
A többi nem mutatta felszínét
a pusztulásnak; összecsavarodtak,
mint a szivar borítólevele,
kis hengerek, csövecskék, múmiák;
hozzáértem az egyikhez; görögni
kezdett a lejtőn; a többi utána
a tányérforma mélyedés felé, hol
egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk
hajoltam még egyszer, magamba szívtam
az erdei tömegsír illatát
és felkeltem. Az ég kék volt; az esti
csillag szikrázott az ágak között.
Még itt is mennyi szépség vesz körül,
sóhajtottam s megpillantottalak,
Oszip Mandelstam.
A kerítés mellett
álltál kalappal és rövid kabátban.
A tüskésdrót átlátszott testeden;
arcod fehér volt, fiatal s nyugodt.
Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor
gondoltam rád még ott kint, ágyamon,
ha kivert a verejték s a hideg
falat fogdostam nyirkos tenyeremmel,
és ha ébredtem itt a vérebek
csaholására szalmazsákomon.
Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk!
Nem szívest szólok erről, hencegésnek
hangzik, de mégis mi ketten vagyunk,
és egyedül mi ketten, kik Sztálin
ellen saját portáján verset írtunk.
Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak
(nyugodtan merek nevedben beszélni:
ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak,
már akkor is féltünk, mikor a vers
eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben
leírtuk; s akkor kezdtünk igazán
remegni, mikor kész volt s észrevettük,
hogy lényünk szerves része lett, húsunk
és vérünk; és elkapdostuk szemünket
a tükröktől, mik kiszívták belőlünk
az életet és íróasztalunknál
lengetni kezdtük vacogó bokánkat.
Megemelted a karod? Mit szeretnél
még hozzátenni ahhoz, amit mondtam?
Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is
a verseinket, meggondolás nélkül,
talán azért, mert száz jelből tudhattuk,
hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak
minket úgyis, nemcsak azért, amit
írtunk, de azért is, amik vagyunk.
És nemcsak féltünk, de örültünk is,
hogy végre akadt, ki megírja őt,
Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú,
ragacsos grúz borokat csámcsogó,
két lábon járó fekete halált,
a népek hullahegyen ülő atyját,
a szárazölű szadistát, kinek
ágyéka helyett az agya sül el.
De mit beszélek néked az élőről,
mikor egymásnak többet mondhatunk,
egyik halott a másiknak. Vagy élsz még,
egy táborban a tajgán, messze fenn
Szibériában s verset írsz a szörnyű
munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad,
éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek?
Mért nem felelsz?
Kongatták a kolompot
bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt,
hogy fel ne fedjék eltűnésemet,
de közben visszanéztem még néhányszor.
Azt hittem, elment. De nem. A kerítés
előtt állt kalappal s rövid kabátban.
Testén keresztül szögesdrót futott.
(Recsk, 1951)
Forrás: Magyarul Bábelben
