https://verskucko.com

Címke: Dsida Jenő

  • Dsida Jenő – A sötétség verse

    Ó, virrasztások évszaka!
    Vastagon fog a tinta, zordul.
    A rozsdalevű éjszaka
    már hatkor a kertekre csordul:
    Reves fák nyirka folydogál
    s te arra gondolsz: mennyi éved
    van hátra még? Jaj meg-megáll
    a láb, mert fél, hogy sírba téved.

    …Mondd, kissé mártottál-e már
    hófehér cukrot barna lébe,
    egy feketekávés pohár
    keserű, nyirkos éjjelébe?
    S figyelted-e: a sűrű lé
    mily biztosan, mily sunyi-resten
    szivárog, kúszik fölfelé
    a kristálytiszta kockatestben?

    Így szivódik az éjszaka
    beléd is, fölfelé eredve,
    az éjszaka, a sír szaga
    minden rostodba és eredbe,
    mígnem egy lucskos, barna esten
    az olvadásig itat át,
    hogy édesítsd valamely isten
    sötét keserű italát.

    Forrás: arcanum.com

  • Dsida Jenő – A mérföldkövek titka

    Fekete-fakó mese.
    Két ember indult egymás felé
    messziről.
    Régen.

    Vaksötét az éjszaka,
    füleikben ólom siketül;
    azóta
    mennek.

    Gyöngyös-hideg alagút.
    Nedves kőfal tenyérre tapad.
    Keresik
    egymást.

    Inuk roggyant s fájva fáj,
    rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
    elgurul
    tompán.

    Némák a mérföldkövek.
    Titkon, amit mindük észrevett,
    kajánul
    rejtik:

    Csalódnak a vándorok.
    Keresztezték egymást balgatag
    útjaik
    régen.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Örök vers

    Fáradt-szelíden megy a Szépség –
    Felette éhes, sunyi vércsék
    és csapja az út sárhabarcsa.

    Életet lehel fűnek-fának,
    de mint hajdan az Ember fiának:
    nincs ahová fejét lehajtsa.

    Hideg sírással jön az éjjel –
    A vándor tekint szerteszéjjel
    s veri zord alvók ajtaját.

    Köpenyegét, a bús-kopottat
    összehúzza és úgy kopogtat
    a szívünkön: szabad-e hát?

    1926

    Forrás: MEK

  • Dsida Jenő: Ki érti?

    Szerettem volna adni,
    de nem volt: mit. –
    Szerettem volna kapni,
    de nem volt: kitől.

    Szerettem volna enni,
    de üres volt a tányér. –
    Szerettem volna menni
    de nem volt: hová.

    Szerettem volna halni,
    de a Halál kitért. –
    Szerettem volna élni,
    de nem volt: miért.

    Forrás: fb – szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Az első hó

    A kis angyalkák szürkeszín szitáján
    a földre szikra lisztszemek szitálnak
    s a fehér földre mosolyogva, lassan
    repülnek, szállnak.

    Fehér a szántás, fehér a vetés,
    fehér a ház, a sövénykerítés,
    fehér a sírás és a nevetés.
    Minden, minden fehér!

    S akkor vadul, komoran
    tanyát-ácsolva feneketlen zajnak, –
    az első hóba beleterpeszkednek
    az első varjak.

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Dsida Jenő: December

    A kályha tüze pattog. Körbe kába,
    nagy fáradtsággal fejek hullanak össze
    s valami titkos vágytól ösztönözve
    bámulnak ki a csöndes éjszakába.

    Valaki kell, hogy szívüket nyűgözze
    és babráljon az özvegy nők hajában
    és megcsókolja mind, aki hiába
    gondol vissza tavaszra, nyárra, őszre.

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Dsida Jenő: Mit hoz a Mikulás?

    Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
    a jégvirágos ablakok mögé – :
    Talán ma győz a mese-hit, varázs,
    s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
    valami szépet hoz a Mikulás.

    Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
    mint kérdéseink fehér másai:
    lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
    És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
    Régi kisgyerek… régi Mikulás…

    Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
    tavasz várása, csókos szerelem,
    kevesebb küzdés, több boldogulás,
    örökös nóta csengése a számon –
    Elhozza holnap mind a Mikulás!

    …és reggel, – reggel üres volt az ablak,
    hóval párnázott hideg, befagyott,
    – és megértettem: meghalt a varázs…
    A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
    semmit sem hoz a régi Mikulás.

    1. december 7.

    Forrás: Versek mindenkinek

    dsida jenő, mit hoz a mikulás, mikulás, csalódás, elmúlás, gyermeki hit, tél, 1925

  • Dsida Jenő – Dal az elmaradt vallomásról

    Úgy vágyna hozzád
    ezer puha szó,
    ezer csudaszó,
    színes, szomorú
    szerelemmel lázadozó.
    Úgy beborítna,
    mint földet az ég,
    mint fénnyel az ég
    a remegő rózsát,
    mely lengve, lobogva ég.
    s meghal mind, mire
    kinyíló ajkamhoz ér,
    mosolygó ajkamhoz ér,
    csomóba alvad,
    mint fagyban a földön a vér.
    S megkopva lassan
    megyek egy hűs gödörig,
    megyek a sírgödörig
    s a vallomás is
    fakul és üszkösödik,
    csak mélyül a csend
    s őszibb lesz mind a vidék,
    november lesz a vidék
    s az egyetlen szép szerelemre
    késik a bizonyíték.
    Míg aztán én leszek
    fölötted a reggeli fény,
    fürtödön alkonyi fény,
    szó, ami néma
    és mégis költemény,
    minden magam leszek,
    emlék és friss levegő,
    szentség és tág levegő
    s az édesbús öröm,
    a testeden átremegő,
    házad fölött a csillag,
    mely álmaidba rezeg,
    csillog és szívedbe rezeg,
    szerelem, szerelem,
    karácsonyfádon gyertya leszek.
    Viharban dörgés,
    mely lángoló csodákra hív,
    háborgó csodákra hív
    s egy világnak zengi, mire
    kicsi volt s gyönge a szív,
    Karom a földre cikázik
    haragos villám gyanánt,
    csattanó villám gyanánt
    s lesújt körülötted
    mindenkit, aki bánt…

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Örök vers

    Fáradt-szelíden megy a Szépség –
    felette éhes, sunyi vércsék
    és csapja az út sárhabarcsa.

    Életet lehel fűnek-fának,
    de mint hajdan az Ember fiának:
    nincs ahová fejét lehajtsa.

    Hideg sírással jön az éjjel –
    a vándor tekint szerteszéjjel
    s veri zord alvók ajtaját.

    Köpenyegét, a bús-kopottat
    összehúzza és úgy kopogtat
    a szívünkön: szabad-e hát?

    1926

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Így volna szép

    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit –
    Mikor a kezem
    A rózsafáról
    Egy szirmot halkan
    Leszakít,
    Mikor átrezeg
    Egy síró dallam
    Finom húrjain
    A zongorának;
    Mikor szívemben
    Harcokat vívnak
    Hatalmas fénnyel
    Hatalmas árnyak:
    Mikor a szó
    Mire se jó,
    Mikor szemem egy
    Ártatlan fényű
    Szempárba mélyed;
    Mikor álmodom
    S messzire elhagy
    A fájó élet;
    Mikor ujjongva
    Nevet a kék ég,
    S a szellő mégis
    Ezer zizegő
    Halott levélkét
    Takarít –
    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit.

    S akkor előttem
    Áll a nagy titok,
    Amelynek soha
    Nyomára jönni
    Nem birok:
    Miért nem szabad
    Azt a sejtelmes
    Suttogó halált,
    Letépett szirmot
    Szavakba szednem?
    Miért nem lehet
    Azt az örökös
    Borongó, ködös
    Szomorú álmot
    Papírra vetnem?
    Miért nem tudom
    Azt a pillantást
    Azt a sóhajtó,
    Méla akkordot,
    Mit a futó perc
    Szárnyára kapván
    Régen elhordott, –
    Megrögzíteni,
    S aztán őrizni
    Örökre, csendben?
    Az a sok síró
    Ábrándos érzés
    Miért nem ülhet
    Miért nem gyülhet
    Lelkem mélyére
    S nem tömörülhet
    Dalokká bennem?

    Vagy ha már róluk
    Dalt nem is zengek,
    Miért nem tudom
    Tudtokra adni
    Csupán azoknak,
    Kiket szeretek,
    S akik szeretnek?
    Nem mondom: szóval,
    Csak egy mélységes
    Szempillantással,
    Egy fénylő könnyel,
    Egy sóhajtással, –
    S csupán ők tudnák,
    Hogy mit jelent
    Ez a rejtélyes
    Titkos beszéd…
    Így volna édes,
    Így volna szent,
    Így volna szép!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
    ✨