https://verskucko.com

Címke: Ecsedi Éva

  • Ecsedi Éva – Igaz – szerelem

    Nem akarom gondolataim szavakba folyását
    Nem akarom álmaim ébrenlétemmé válását
    Nem akarom véres verítékkel megalázni magam
    Nem akarom már megtenni a kiszabott utam

    Hallom a csengettyűszót fenn a magasban
    Hallom ahogyan zúgnak a habok a folyóban
    Hallom álmomban a félelem kiáltását
    Hallom a haldokló madarak szárnycsattogását

    Látom a villámot fába csapódni
    Látom a tegnapi pofonok nyomait lilulni
    Látom mennyire lobog a tűz lángja
    Látom hová vezet az út néma magánya

    Érzem hideg szavaid lecsorogni arcomon
    Érzem nem lehet többé innen elindulnom
    Érzem mennyire sokat tévedtem
    Érzem sokkal jobb sosem volt régen sem

    Aztán ha mégis változik valami
    Csupán az idő csúszik alólam ki
    Egyensúlyom vesztve a mélybe zuhanok

    Tudom egy új világba szorult a hurok

    S mint lélekharang kong az üres terem
    Hidd el szép lesz a mélyhűtött szerelem

    Alszunk vagy száz évet s nem vénülünk
    Ha minden elmúlik csak akkor ébredünk

    Akkor majd szeretni fogsz mint Rómeó Júliát
    Akkor majd szedsz nekem egy csokor orgonát
    Akkor majd lehozod a csillagokat is nekem
    Akkor majd akkor válik valóra az igaz szerelem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Igen.

    „Mondd, merre vezet az út
    álmatlan éjjeleken,
    merre s hova jut, ki
    bársonyba temetkezett,
    szólj, lesz-e még remény”
    (királyfi)

    **

    Igen,
    van remény, bár halotti lepel az éj,
    sötétkék bársonyba temetett,
    reménytelenségre ítélve,
    hisszük, hogy eljön még, amire várunk,
    s többé nem lesz reménytelenségre ítélve magányunk.

    **

    Igen,
    kell a csókod számolatlanul,
    rebbenő pilláim alól szerelmesen nézlek,
    kellenek a füledbe suttogott édes emlékek.

    **

    Igen,
    kell a hársillatú nyáresték villámcikázása,
    kell a bódító parfüm csábítása,
    kell az érett piros almák savanykás íze,
    kell a csipkébe horgolt százévek elfeledett
    Szindbád-szerű álomképe,
    kell a még megannyi hízelgő szavak vágya,
    kell a hullámzó keblek lágyan ívelt varázsa,
    kell a harmatmosta talpak csendes osonása,
    kell a csillagos nyárestéken fénybe hulló
    éji lepkék násza,
    kell a halk zenére ringó szerelem tánca,
    kell a bársony bőrön lecsúszó selyem hűs simítása,
    kell a kezeidnek ölemen kalandozó érintése,
    kell a víz, hogy forróságtól áthevült testem hűtse,
    kell a szellő, hogy hajunkba kapjon,
    kell a szerelem, hogy álommá váljon.

    **

    Igen,
    nyári éjen szitáló langy eső… kell,
    gyűrt lepedő hideg érintése… kell,
    gyertyaláng halk sercegése… kell,
    lángjának titokzatos fénye… kell,
    pohár bor fanyar íze szánkon… kell,
    csókokban érezve, mézzel édesítve… kell.

    **

    Igen,
    kellesz nekem, ezerszer is kellesz,
    mindened kell – a tested és a lelked,
    hát erre vezet az út álmatlan éjen:
    hozzám vezet.
    Szeretlek, érezd!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva – Kedvesem

    Ne szégyellj engem, hozzád tartozom,
    ne szégyelld kopott ruhám, kopott bakancsom.
    Szegénységem emelt fővel vállalom,
    leteszem eléd egyetlen vagyonom,
    csillogó szelencém csupán álom,
    bükkfa ládába rejtettem – – –
    Higgy nekem kedvesem, szótlan csenddel
    ölellek körül, megérkezek újra otthonunkba,
    s a szelídült vihar után, fejem válladra hajtom.
    Kezedre csókolom fagyott ajkam, mosolyom,
    mit hideg vackomon a magány hagyott emlékül.
    Görcsös félelmed hagyd az ajtón kívül,
    kioldozlak köteleid gúzsából.

    Kulcsot hoztam, messziről jövök,
    távoli országokon át, szomjam nem oltotta
    idegen források vize, adj innom a te forrásod
    friss nektár. Napkeltével indultam, utak nyíltak
    végtelen időkön keresztül, vezetett a fény,
    mögöttem árnyak loholtak. Kedvesem hagyd,
    hadd szeresselek még. Szemedbe merült tekintettel
    nézlek, arcodon könnyek futnak, félelmünk
    keveredik, elveszett boldogság. Egeket tépek neked,
    lábaid elé teszem a bolondok aranyát.
    Kellj fel kedvesem, ne hidd, hogy részeg vagyok,
    csak valami látomás gyötör szüntelen.
    Zuhansz a magasból, távolodsz egyre messzebb.

    Ne hagyj itt! Látod feléd nyújtom kezem.
    Ne hagyj itt! Látod eléd teszem a hegyeket,
    azokon lépj hozzám. Madarakat küldök,
    emeljenek, s ne hagyják porcelántested összetörni.
    A horizont legendájának könyve őrzi neved,
    vörös pírral írt betűk. Kedvesem, örvénybe kerültem,
    tegnapokba merült álmokkal vívódok,
    kedvesem hagyd, pillanatképekben is szeretnélek,
    látod, lenhajammal takarlak, így adok oltalmat,
    védőn féltve a múlt rémeitől.
    Magaddal vitted utolsó levelem, mit zokogva írtam,
    mond kedvesem, mondd, hogy elolvastad,
    mond, még egyszer utoljára, hogy jó volt velem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva – Szerelmes-szonett

    Kékszemed tükrében elmerülve
    csodás holnapról képet álmodok.
    Ölelő karjaidban szállok a fénybe,
    szádra forró vágyakat csókolok.

    Hallom a dalt, mit nekem énekelsz:
    lágyan száll felém gitárod hangja,
    édes szerelmeddel körülölelsz,
    mint akkor, a legelső éjszaka…

    – Azóta életem megváltozott,
    látom az utat, mi feléd vezet.
    Elviszem hozzád a legszebb titkot,
    jól tudod, ez már nem csak képzelet.

    Szerelmes szavad a szívembe vágy,
    ha nem vagy mellettem, hideg az ágy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva – Szerettelek…

    Érzéseim, eltűntek a semmiben.
    Izzó vágyaim lávafolyama lassan kihűl,
    már nem emészt belülről őrjítőn,
    nem réved távolba szemem,
    várva mikor jössz… nem hívlak többé…
    kezem tétován elhúzom érintésed elől.

    Múltba olvadt szavak, mint korhadt fák
    enyésznek el a végtelen időben…
    csak nézlek – arcod szelíd mosolyában keresem
    a nyár bágyadt, szerelmes öleléseit, vad csatáink
    örömárban úszva voltak édesen-titkosak.

    – Keresem még szerelmem – nem találom…
    elmosta az őszi eső, s most ablakomból nézem
    a hideg tél szürke színeit.
    Mint pók, szőttem hálóba emlékeim.

    – Szerettelek – egyszer…
    Burokba gyűjtött időgömbjeim… színes emlékgolyók.
    Nincs boldog tudat – ami űzne, hajtana őrült
    rohanással hozzád… vonatom kisiklott…

    A burok megrepedt, szétgurultak a színes emlékek,
    már nem sietek… nem szedem össze…
    fehér minden köröttem, elenyésztek a színek,
    arcom pírja elhalványult, könnyeim kútja kiapadt.

    Távolodó alakod nézem, ahogy eltűnik a sötét éjben.
    – Szerettelek –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Lélekkötél

    Hallgatag vagyok
    Sokszor nem beszélek
    Magamban vagyok
    Lehet hogy ez vétek
    Eltemetem magam
    Falakat emelek
    Kitörni sem akarok
    Mert mindentől félek.

    Félek a szavaktól
    Félek a zajoktól
    Félek a csendtől
    Félek a rendtől
    Félek az álmoktól
    Félek az árnyaktól
    Félek a Naptól
    Félek a Holdtól

    Félelmeim magamnak teremtem.
    De ha elmegyek, megszűnnek az utak,
    Csak csend van és néma kiszáradt kutak,
    Mik már nem adnak vizet a szomjazónak.

    Lélekkötél csüng alá a gerendáról
    A hurok szorul, a szék felborul..

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Hiányzol

    Mily messze vagy tőlem.
    A holdfényén repülnék hozzád,
    Szelek szárnyába kapaszkodva
    A szivárvány bíborán,
    Csak odaérhetnék, és betölthetném
    Magányod, nekem adnád az álomvilágod.

    Várj rám, s én jövök, az idő meg nem állít,
    Vagy fekete szárnyaimon, mint tetszhalálból ébredt
    Sötét angyal, bánom is én mivé lettem
    Érted eladnám az ördögnek is a lelkem!
    Emelj magadhoz, és ne engedj el soha.
    Ez az élet velem eddig olyan volt, mint egy gonosz mostoha…

    Hiányzol. Látod, a szívem téptem ki, hogy neked adjam.
    Fogadd el, vedd magadhoz és érezd minden lüktetését.
    De ha nem kell már, dobd el és taposd szét.
    Inkább a halállal egyesülök akkor.
    Nem lesz szükségem rá, nem viszem magammal,
    Csak egy fekete lepel lesz, mi testemet betakarja.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Lelkem hazatalált

    Egy könnycsepp csordult szememből,
    Mikor beléptem a templom nagy ódon kapuján.
    A nyári melegben átjárta lelkem a hűs áhítat,
    Lassan lépkedtem a szenteltvíztartóhoz,
    Nyújtottam kezem, tétován mártva ujjam belé,
    S a szent kereszt jelével alázatosan hajoltam
    Az oltár felé. Éreztem lelkem haza talált,
    Oda, ahol oly sokan várnak már. Hívó szavuk
    Hallom, s az Isteni oltalom csendjében lehajtott
    Fejjel a Szűzanyához imádkozom. Adjon békét
    Szívemben. S mint egyszülött fiát úgy óvjon,
    Kísérjen engem is ezen a nehéz életen át…

    Csak ültem csendben, lehajtott fejjel az ősi falak közt,
    Hallgatva az orgona halkan zsongó dallamát.
    Igen akkor, ott, éreztem… lelkem hazatalált.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig