Érzéseim, eltűntek a semmiben.
Izzó vágyaim lávafolyama lassan kihűl,
már nem emészt belülről őrjítőn,
nem réved távolba szemem,
várva mikor jössz… nem hívlak többé…
kezem tétován elhúzom érintésed elől.
Múltba olvadt szavak, mint korhadt fák
enyésznek el a végtelen időben…
csak nézlek – arcod szelíd mosolyában keresem
a nyár bágyadt, szerelmes öleléseit, vad csatáink
örömárban úszva voltak édesen-titkosak.
– Keresem még szerelmem – nem találom…
elmosta az őszi eső, s most ablakomból nézem
a hideg tél szürke színeit.
Mint pók, szőttem hálóba emlékeim.
– Szerettelek – egyszer…
Burokba gyűjtött időgömbjeim… színes emlékgolyók.
Nincs boldog tudat – ami űzne, hajtana őrült
rohanással hozzád… vonatom kisiklott…
A burok megrepedt, szétgurultak a színes emlékek,
már nem sietek… nem szedem össze…
fehér minden köröttem, elenyésztek a színek,
arcom pírja elhalványult, könnyeim kútja kiapadt.
Távolodó alakod nézem, ahogy eltűnik a sötét éjben.
– Szerettelek –
Forrás: Lélektől lélekig
