Bujj, bujj, zöld ág!… Csak sóvárogtam… A
játék komoly volt: rácsa, kapuja
csillant, nyílt, aztán valahogy megint
eltűnt mindig a tüskelabirint
mögött a boldog Kert, az Édené,
ahová, jövőm kincsei közé,
úgy vágytam legalább belesni már…
Bujj, bujj, zöld ág!… – dudoltam – aki vár,
ami ott vár, az arany alma, a
tündér s a többi áhított csoda
ébredjen végre és ébresszen: óh,
túlhosszú álom, mutasd a való
gyönyörét, Csipkerózsát!… Oly közel
volt a titok, hogy nem hihettem el:
oly közel a Kert, hogy boldogtalan
kételyem maga zárta csak utam…
Bujj, bujj, zöld ág, nyisd, rózsám, váradat!
– Fent volt, s én vártam, hogy keljen a Nap!
Forrás: Lélektől lélekig
