https://verskucko.com

Címke: édesanya

  • Áprily Lajos: A kertbe ment

    Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
    a virágosod és a pázsitod.
    Én nem tudom, virágok ültetését
    ágyásaidban hogy igazitod.

    Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
    júniusi vasárnap hajnalán,
    beteg lábával és beteg szivével
    bánatosan kertedbe ment anyám.

    Uram, tele volt immár félelemmel,
    sokszor riasztó árnyék lepte meg,
    de szigony-eres, érdes két kezével
    még gyomlálgatta volna kertemet.

    A kicsi teste csupa nyugtalanság,
    s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
    Virágosodban könyörülj meg rajta,
    hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

    Mezőiden ne csak virágmagot vess,
    virágaid közé vegyíts gyomot,
    hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
    asphodelosod és liliomod.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János: Anyám

    Az életed kihült üveg,
    csiszolt és készre alkotott,
    hogy rajta át
    a szép halált
    szabad szemeddel láthatod,
    amint a lelked ablakát
    elállja minden földi fény elől,
    mely megbonthatná
    bensőd alkonyát.

    Magadba vagy, s csupán a fák,
    az áldott, ázott, őszi fák,
    csupán a fák a híveid.
    A híveid, s te szólsz nekik,
    beszélsz nekik, s a lelkeik,
    a földben álló lelkeik
    megremegnek: – rossz ez itt!

    A fák s a tó, az esti tó, –
    A csenden át halálhajó
    dudája sír a víz alól,
    a holt öböl felé, hol állsz.
    S a gázos, lepke-könnyű lég:
    az ég, – e jelre meghasad.
    Fejed fölé bohó csapat
    fehér galamb ereszkedik.

    Te máshol élsz!
    Csodára kész tenálad minden pillanat!

    Forrás: Meglepetesvers.hu

  • Kibédi Ervin: Ahogy a napok rövidülnek…

    Ahogy a napok rövidülnek
    Úgy érzem mintha köd borulna rám,
    Ahogy az éjjelek lehűlnek
    Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

    Mit oly sokszor elhalasztottam
    Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
    Jóvá tenném mit mulasztottam,
    De nem lehet, mert Ő már messze jár.

    Ó mennyi mindent nem tettem meg!
    Még nem késő, te még megteheted
    Megőszülve is maradj gyermek
    Mondd meg neki mennyire szereted.

    Két keze érted dolgozott csak
    Mindennél jobban szeretett
    Az éjet is nappallá téve
    Óvott téged és vezetett
    Míg lehetett, míg lehetett.

    Most vár valahol megfáradtan
    Nem kér sokat csak keveset
    Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
    Egy vigasztaló kedveset
    Tán még lehet, tán még lehet.

    Amit akkor elfelejtettél
    Talán még jóvá teheted
    Hát menj, rohanj és simogasd meg
    A téged védő két kezet
    Amíg lehet, amíg lehet.

    A szíve érted dobogott csak
    Amíg belebetegedett
    De Ő titkolta nem mutatta
    Nem mondta el; hogy szenvedett
    Csak mosolygott és nevetett.

    S ha olykor nagyon elfáradtál
    Ő hozta vissza kedvedet
    Ő tanított beszélni téged
    Nyitogatta a szemedet.
    Mert szeretett, úgy szeretett.

    Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
    Az ember másként nem tehet
    És csókold meg amíg nem késő
    Azt az áldott édes szívet
    Ha még lehet, ha még lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy Ferenc: Édesanyám

    Van egy szó, van egy név ezen a világon,
    Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
    Csupa virágból van, merő napsugárból…
    Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
    Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
    Örömében sír az, aki e szót hallja.
    Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
    Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
    Amikor a szíved már utolsót dobban,
    Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
    Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
    Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
    Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
    Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
    És ha elébed jön könnyes szemű árva,
    E szóra felpattan szíved titkos zárja.
    Drága vigasztalás ez a szó, ez a név,
    Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
    Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
    Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
    S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
    Virágos sírdombon a könnyed megered.
    Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
    Nekem a legdrágább ezen a világon.
    Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
    Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: A legszebb dalom Édesanyámnak

    Fogok dalolni édes szerelemről
    Jövő napoknak bíbor hajnalán.
    Füvek, virágok mind reám figyelnek
    Bűvölten hallgat minden csalogány.
    A föld mámoros, mély álomba szédül
    S a dal csak zeng, csak zeng az ajkamon
    Kezem a lantnak aranyhurjain jár
    De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Behatolok a titkos műterembe,
    Hol a nagy Mester vésője alatt
    A jövendőnek márványszobra készül
    S ihletve zengek Isten-titkokat:
    Elzengem végig önfeledt ajakkal:
    Kinek jut bukás, kinek hatalom,
    Nagyobb leszek a régi prófétáknál: –
    De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Elzengem halkan, fátyolos kobozzal
    Fájdalmaimnak zordon énekét
    Elpanaszlom, hogy hányszor is csalódtam
    Hogy vesztettem el mindent, ami szép;
    És akkor, aki tündérvarázslatban
    Úgy élt bánattól, bútól szabadon
    Szívéhez kap és forró könnye csordul
    És mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Ott leszek majd a szörnyű harcmezőkön
    Hol bosszút állhat, aki sokat tűrt,
    Hol vért gőzölgő paripák robognak
    S az én ajkamon harsog majd a kürt
    S e kürtnek hangja elnyel ágyudörgést,
    Halálkiáltást véres rohamon,
    Arcokon ég a lelkesülés lángja!…
    De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

    Hanem amikor csendes alkonyatkor
    Úgy ülsz borongón, édes jó Anyám –
    Megtámadva az élet fájdalmától,
    S könnyes szemekkel tekintesz reám;
    Én egy ujjongó, édes dalba kezdek,
    Szívem derüjét mind Neked adom…
    Te átölelsz és némán összecsókolsz…
    És ez lesz nékem a legszebb dalom.

    1. december 15.

    Forrás: szeretem a verseket