https://verskucko.com

Címke: egyesülés

  • Hatos Márta – Elégve

    Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
    érinti ajkad telt vonalát…

    Erős karod ölel, nem enged el,
    a magány pirulva tűnik el.
    Ébren álmodjuk az élet álmát,
    lecsókoljuk rabságunk láncát.

    Szíved riadtan, vadul ver, dobol,
    forró testem véd, hozzád simul,
    megszűnik idő, eltűnik a tér,
    csalfa útra indul a remény.

    A tenger is csókol, ha partot ér,
    szoríts szorosan szíved fölé.

    Karodba ájulva a fény kigyúl,
    nesztelen omló sziklához simul,
    ah, végtelen idők gyötrő Ura!
    Égő fényeden siklok tova,

    belőled születek, halok meg én,
    efemer lángod egekig ér.
    Rejtve csobban szívünk, míg csókolunk,
    szilaj hullámon lovagolunk.

    Jelet hasítunk fekete égre,
    izzón égve hullunk a mélybe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Szomjúság

    Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,
    minden porcikád étkem-italom,
    add tapadó szád, nyelved és fogad,
    nyers ízeidet-illataidat,
    hónaljad kagylójában a pihék
    közt gyöngyöző párálló veríték
    részegítő szeszét, kerek hasad,
    nagy farodat, melled rózsáit add,
    szoríts karoddal, comboddal, amíg
    feltöröm tested forró kapuit,
    nyisd meg az öled, itass meg fanyar,
    vadnövényízű zamataival,
    e lágy növény, e harmatos kehely
    új szomjra bujtó fűszereivel,
    míg összeszűkül, ágyékodba gyűl
    az idegekben remegő gyönyör,
    s robbanni kész a forró hám alatt
    a lételőtti tűz-köd pillanat,
    sistergő sejtek, megzajdult erek
    munkálnak, hogy magukba nyeljenek,
    hogy iszamos, mohó öleden át
    visszafogadjon a sötét világ,
    ahol a lég fekete titkai
    készülnek most magukról vallani.


    Forrás: Szívzuhogás – válogatás

  • Csukás István: A nagy, édes nyári szeretkezések

    A nagy, édes nyári szeretkezések!
    A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,
    csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,
    majd föltámadva; dzsungelként lélegzik
    a szoba, forró leheletben páfrány ring,
    csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan
    hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,
    a mennyezeten monszun áramlik, egyszer
    a tenger felől, egyszer a tenger felé,
    lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,
    gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan
    hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,
    a szoba puhán szétválik nőneművé
    és hímneművé, egy nem mérhető, boldog
    pillanatra két arcát mutatja, egy,
    csak megsejtett boldog pillanatra anya
    és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,
    mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,
    a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,
    csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,
    combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással
    elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat
    simogatjuk a másik kézzel, magunkat
    csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ
    görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá
    s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen
    lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.


    Forrás: MEK

  • Hajnal Anna – Akarlak, szeretlek

    Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
    dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
    csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
    már lankad az ész, a védekező.

    Félelem? távolság? mit jelent?
    mindig több, több éhséget teremt,
    hiszen elpusztulunk így te meg én,
    két árva, fuldokló, néma, szegény!

    Akarlak, szeretlek, rég elég
    titok és várás és szenvedés,
    boruljunk össze, mellre mell –
    két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!

    Hasító villám szívemen át,
    feszül és tágul az egész világ,
    szűk abroncsok a sarkkörök,
    kicsap a tenger s a szent ködök
    ragyogva befödnek, vihar és láng:
    együtt világok várnak ránk!

    Együtt – vagy halál és pusztulás,
    szerelem-szerelem, fényvarázs.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: Káprázat

    Először a szem csókol, aztán a kezem,
    mint tenger ömölsz el érzékeimen,
    mint tenger ömöllek én is körül,
    aztán part s tenger összevegyül,

    s együtt, egymás partján heverünk; –
    vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
    s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
    s a lepkék bennünk párzanak; –

    vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
    azok is oly tengerszerűen
    lüktetnek és hullámzanak,
    egymáson átáramlanak; –

    vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
    húnyt szemmel apadok, áradok,
    és ahogy a csókodba veszek,
    a mindenséggel keveredek,

    s a mondhatatlant mondanám,
    de összevissza dadog a szám,
    hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
    s szikrát vet a test és fellobban a perc –

    óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
    Villámok vad deltája szakad
    lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
    érzékeink káprázó tengerén.

    Forrás: DIA