Mint az útszéli víz, maradok,
mint az útszéli víz, megyek,
nézz belém, megragyogok,
s eltorzulok veled.
Mint az útszéli víz,
füvetlen, dísztelen,
élek magányosan,
élek egyszerűen.
Ízem érezheted,
a színem láthatod,
magad itathatod,
a lábad moshatod.
Sima, ha simogatsz,
süket, ha megcsaholsz,
megérthetsz, ha akarsz,
elérsz, ha lehajolsz.
1935.
Forrás: eternus.hu
Jó költőktül azt tanultam
S adom intésül neked:
Sose fáradj, sok cifrával
Elborítni éneked!
Szólj erővel, és nevezd meg
Ön nevén a gyermeket;
Szólj gyöngéden, hol az illik, –
S ne keríts nagy feneket.
Olykor egy-két szó is jobban
Helyre üti a szeget,
Mint az olyan, ki beléhord
Földet, poklot és eget,
S ordít, amíg elreked.
Forrás: Magyar Kurír
Bocsásd meg, ha bántottalak,
sokszor sárba rántottalak,
voltam hozzád, mint a dúvad,
abban csörtet, mibe búhat.
Csillag ballag át a réten,
szárnyát húzó vereségem,
mezítláb lépdel a havon,
bekönyörög ablakodon.
Alkonyodik, besötétül,
a madár párja mellé ül,
melléd dőlök, avas fejfa,
sírdogálsz, virrasztó gyertya.
Lelkem nehéz zsíros bunda.
Kívül hordom, kifordítva,
befelé akkor fordítom,
mikor magam elordítom.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,
a fénynek, mely reggel beárad a házba,
az ablaknak, melyen át kinézek,
a levegőnek, melyet belélegzek,
az ételnek, melyet magamhoz veszek,
a víznek, mellyel szomjam oltom,
a tűznek, melynél melegszem,
a ruhának, mely befedi testem,
az ajtónak, melyen át a szobába lépek,
a földnek, melyen járok,
az útnak, melyen sétálok,
a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,
a falevélnek, mely elém hull,
a fűnek, melyet nyírok,
a magnak, melyet elültetek,
a zöldségnek, melyet magam termesztek,
a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,
az erdőnek, melybe vágyom,
a papírnak, melyre írok,
a ceruzának, melyet közben fogok,
a terasznak, hova munka után kiülök,
a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,
a széknek, melyben helyet foglalok,
az estének, mely felváltja a nappalt,
a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,
a tücsökcirpelésnek, melyet sokáig hallgatok,
már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.
