Címke: együttérzés

  • Komjáthy Aladár: Csavargók szép halála

    Mikor az ősz vonít a tájon
    s futnak a súlyos fellegek
    s az utolsó levél a fákról
    a semmiségbe ellebeg,
    csavargók népe fogvacogva
    körülkémlel szállás után
    s ha ócska pajta, csűr akad, hát
    beóvakodik nagy sután.

    Rongyos ruhájuk gőzölögve
    szárad a szalma melegén,
    nyomorult, megtépázott testük
    minden kórnak jó televény,
    feküsznek tompa éjszakában,
    ahol nincs fény, nincs gondolat,
    csak az éhség csikarja őket
    megviselt, zord szivük alatt.

    Nyárról álmodnak, napsugárról,
    fényes virágok intenek,
    a krumpliföld irgalmas ételt
    s ágyat is ád. Puha meleg
    ringatja őket s mint a könnyek
    csillognak langyos csillagok,
    csavargók népe megpihen és
    álmában boldogan dadog.

    De jő a hajnal vas sugára,
    ébredni kell és menni kell,
    mert amíg él, a jó csavargó
    tanyát, nyugalmat sose lel.
    Üvölt a szél, rozzant cipőjük
    a hideg lében elmerül,
    de ők csak mennek, messze nézve,
    vágják a sarat emberül.

    Tántorgó nép, megvetett fajta
    szeretlek és rád ismerek
    magamról; engem is gyötörnek
    végtelen vágyak és terek;
    én is egy láthatatlan börtön
    kínjából mennék boldogan
    felejteni szabad hazába,
    de meg nem mozdul holt lovam.

    Amikor rátok néz az Isten,
    érzem, hogy engem is figyel,
    szomorú arcát eltakarja
    előlünk bús kezeivel
    s mikor valami árokparton
    utolsót rúg a lábatok,
    testvéreim, a szabadságért
    helyettem is meghaltatok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benedek Elek: Az árvák

    Egyszer az utcán sétáltam,
    S ottan két kis árvát láttam.
    Halljátok, mint következik,
    Mit mondott az idősebbik:

    „Akinek van egy krajcárja,
    Az árvától ne sajnálja.
    Nincs kenyerünk, nincsen tejünk,
    Nincs, ahol megmelegedjünk.

    Árvák vagyunk: apa nélkül,
    De még inkább: mama nélkül;
    Nincsen apánk, nincsen mamánk,
    Nincsen nekünk meleg ruhánk.

    Ó, ha apa, mama élne,
    Bezzeg koldulni nem kéne,
    De sem apánk, de sem mamánk,
    Az éjjel is majd megfagyánk.”

    Meghallá ezt egy nénike,
    S az árvákat hazavitte.
    Szobájába bevezette,
    Soha el sem eresztette.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Nem kérdezem már

    Szomorú Testvérem, én megpróbálom
    Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
    Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
    Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
    Az árnyékodat, mely csupán tied,
    Tied, megoszthatatlanul.

    Szerény vagyok én, vigasztalni vágyó testvéred,
    Azt kívánom csupán,
    Lássalak úgy, ahogy láttalak utoljára:
    Ajkad körül nyoma sincs dacnak, keserűségnek,
    Fájdalmas, kemény, szigorú önuralomnak sem,
    Áttetsző orcádon kifinomult, éteri virág a bánat,
    Ha földi gyökere volt e drága virágnak,
    A gyökeret mintha elmetszette volna kegyesen arany olló.
    Két szomorú szemed két nyugtató fényű lámpás.
    Fényük már a szelíd öröm távoli rokona talán.
    Az Ő szomorúságának fénye visszfénylik bennük,
    Ki maga mondta: Szomorú az én lelkem mindhalálig.

    Szomorú Testvérem, látod,
    Így is fáj, fáj,
    De nem nyugtalanít már úgy a szomorúságod.

    Szomorúak a szemeid, ezek a csendes csillagok?
    Magadba nézel, s nézel magad köré:
    Tiszta szemed hogy ne volna hát szomorú csillag?
    Látó ember szeme lehet-e más, mint szomorú?
    S elvehetem-e én szemedből ezt a szomorúságot?
    Hiszen, ha felnézek az égre, érzem:
    Millió szelíd, szomorú csillagszemével,
    Valami legmagasabb, éteri szomorúsággal
    Néz a világ éjjelébe az Isten is.
    Az Isten is.

    1937

    Forrás: Lélektől lélekig

    szomorúság, együttérzés, vigasz

  • Ismeretlen szerző: A farkas és a rózsa

    Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszer csak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.

    A farkas vette észre először.

    – Milyen szép! – gondolta. – Milyen kecses!

    Aztán lassan a többi állat is felfedezte.

    – Milyen egyszerű! – mondta a páva. – Semmi szín, semmi különlegesség!

    – Közönséges! – rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű. – Hát hogy néz ez ki?

    „Mind ilyenek vagytok – gondolta a farkas a fák közül. – Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót.”

    A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.

    – Ez meg micsoda? – fanyalgott a róka. – Semmi keresnivalója nincs itt.

    – Csúnya! – röfögte a vaddisznó. – És ráadásul útban van.

    A rózsa bánatosan lehajtotta a fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy harmatcsepp hullott a földre.

    „Hát nem látjátok, hogy fáj neki? – gondolta a farkas. – Miért kell bántani?”

    – Nem szeretem a virágot! – dörmögte a medve. – Tépjük ki!

    Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.

    – Nézzétek! – bömbölte, és magasba tartotta a mancsát. – Megszúrt!

    – Szóval még veszélyes is! – jegyezte meg a róka. – Ki kell irtani!

    A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbe taposta. A többiek megtapsolták.

    A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében.

    „Elpusztították, csak azért, mert más volt, mint ők!”

    Megvárta, amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, és gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.

    Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.

    – Isten veled, kis virág! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál…

    Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ott maradt a földben, a rózsa mellett.

    Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek.

    A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében először sírni kezdett.

    Ismeretlen szerző

  • Nadányi Zoltán: Erő

    Ó, Istenem, az emberszívet
    Milyen erősnek alkotád:
    Mily könnyen el tudjuk viselni
    A mások bánatát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Az üdvözült lány

    Csúnya volt és piszkos és szegény volt,
    hogy telt neki jegyre, nem tudom,
    de őt néztük mind, az üdvözült lányt,
    ahogy itt ült a villamoson,
    karonfogva szótlan szeretőjét,
    aki, mint ő s mint a többiek,
    munkában (vagy inkább munka nélkül)
    előbb-utóbb egész tönkremegy.
    Én is őt néztem a havas éjben,
    mint egy kutyát, oly idegenűl;
    csodálkoztam, hogy oly nyomorult, és
    csodálkoztam, hogy mégis örűl.

    Csúnya volt és piszkos és szegény volt
    mind a kettő, s éhes biztosan;
    sírni kellett volna a szánalomtól,
    elborzadni, hogy ilyesmi van.
    Sírni kellett volna a szánalomtól,
    de mi voltunk a szánalmasak,
    mi voltunk a vakultfényű lámpák,
    halott gépek, vacogó vasak,
    míg az a két proli, mint a villany-
    szerkezet, mely kontaktust talált,
    titokzatos emlők túlvilági
    áramába kapcsolta magát.

    Ült a kocsin mindenféle ember,
    egy sem akadt náluk koldusabb;
    s épp ezért majdnem isteni gúny volt,
    hogy oly jól érezték magukat.
    Testük átgyúlt, lobogott az arcuk
    s hirdette hogy mi a szerelem:
    „Szépség, erő, ész és pénz hiába,
    különb édent nem kaptok ti sem!”
    Ezt hirdették, bár egy szót se szóltak
    s szemük is csak egymásnak beszélt.
    Mint két angyal szálltak le, s a szájuk
    a sötétben rögtön összeért.

    A vezető rákapcsolt. Megyünk már,
    visz a kocsi, szikrázik, morog.
    Szégyeljem, hogy voltam boldog én is?
    Nagyobb szégyen, hogy most nem vagyok!
    Nézek ki a földre, föl az égre:
    állati zűrzavar a világ,
    csillagok csordái és a férgek
    és mi és ők: egy örök család.
    Menj, gőg, fázom! Nincs mit undorodni!
    Visz a halál, visz, hazafele.
    S a mindenség üzenete megcsap,
    mint egy nagy istálló melege.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Szentbeszéd

    Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,
    forró sugárban,
    most járok itt a sápadt, bús fagyok
    fenyérein
    és fölordítok: hol vagyok?

    Testvéreim.

    Volt egy kutyám,
    s nem vertem ki, mikor haragos éjjel
    a hóvihar acsarkodott a széllel,
    csunyán.
    S mikor beteg lett,
    köré sereglett
    a bánatom, a gondom.
    Fölkeltem, hogy reá tekintsek,
    úgy néztem, mint egy árva kincset.
    Egész éjszaka virrasztottam otthon.

    Aztán vásott és buta lázban
    nem madarásztam,
    mert szántam a madárfiókot, a picinykét.
    Vígan kaszáló,
    zöld, könnyű háló
    zacskójával nem fogtam soha pillét.
    Sohase ültem lesve régi cser-tőn,
    vörös vadat nem űztem havas erdőn.
    Kikerültem a gyíkok napos árkát.
    El nem tapostam
    a réteken a szentjános-bogárkát.

    Mostan
    elmondom nektek, emberek.
    Csak ezt, csak ezt – könnyezzetek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

    A napok rohannak, futnak,
    céltalan bolyongunk a szürkeségben.
    Mindenki siet valahová.
    Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
    Hiányzik valami az életünkből.
    Nem látjuk a tarka virágok színét,
    nem érezzük a napfény melegét.

    Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
    elmúlt nyarak igézete,
    ringó kalászos, erdők illata.
    Hiányzik az életből valami…
    Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.

    Egész életünkben szakadatlanul,
    fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
    Vágyódunk a tökéletességre,
    és csak reménykedünk hiába.
    Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
    egy kézfogásban, egy mosolyban.

    Hiányzik az életből valami…
    Hiányzik a jó, hiányzik
    a napfény mosolya, az éjszaka
    vaksi pislogása, a hajnalok
    ébredő ölelése. Hiányzik
    a nappalok hangos nevetése.

    A nappalok rohannak, futnak,
    mindenki siet valahová.
    De egyszer, valahol meg kellene
    állni egy mosolyra, egy
    ölelésre, egy igaz szóra.
    Valahol meg kellene állni,
    segíteni azon, aki elesett.
    Meg kellene tanulni újra
    mosolyogni, kezet nyújtani!

    Hiányzik a világunkból
    a nagy világ…
    Hiányzik az életünkből
    az életünk, – a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Gyémánt

    Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

    Gyémánthegyen állunk,
    De zsebünkben kavicsok vannak.
    Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
    Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
    Most könyörgések szomjazzák erőnket
    És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
    Szívünkben a csillag megfagyott.

    Igen. Igen.
    Elsüllyedtek a haditengerészek:
    Szelid révészek csónakáznak
    Isten felé.
    Még a nagyon öregek is
    Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
    S türelmet prédikálnak messze,
    A mulandóság halainak.
    Igen, igen.

    Ne higyjük el hát barátaim,
    Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
    Mindent meg kell simogatni,
    A hiénákat, a békákat is.

    Gyémánthegyen állunk,
    Szigorú hó, takard el bűneinket,
    Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
    Te határtalan kristály!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A kutya

    Oly lompos volt és lucskos,
    A szőre sárga láng,
    Éhségtől karcsú,
    Vágytól girhes,
    Szomorú derekáról
    Messze lobogott
    A hűvös éji szél.
    Futott, könyörgött.
    Tömött, sóhajtó templomok
    Laktak a szemében
    S kenyérhéját, miegymást
    Keresgélt.

    Úgy megsajnáltam,
    mintha belőlem szaladt volna
    Elő szegény kutya.
    S a világból nyüvötten
    Ekkor mindent láttam ott.

    Lefekszünk, mert így kell,
    Mert lefektet az este
    S elalszunk, mert elaltat
    Végül a nyomorúság.
    De elalvás előtt még,
    Feküdvén, mint a város,
    Fáradtság, tisztaság
    Hűs boltja alatt némán,
    Egyszer csak előbúvik
    Nappali rejtekéből,
    Belőlünk,
    Az az oly-igen éhes,
    Lompos, lucskos kutya
    És Istenhulladékot,
    Istendarabkákat
    Keresgél.

    Forrás: Lélektől lélekig