https://verskucko.com

Címke: együttérzés

  • Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

    A napok rohannak, futnak,
    céltalan bolyongunk a szürkeségben.
    Mindenki siet valahová.
    Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
    Hiányzik valami az életünkből.
    Nem látjuk a tarka virágok színét,
    nem érezzük a napfény melegét.

    Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
    elmúlt nyarak igézete,
    ringó kalászos, erdők illata.
    Hiányzik az életből valami…
    Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.

    Egész életünkben szakadatlanul,
    fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
    Vágyódunk a tökéletességre,
    és csak reménykedünk hiába.
    Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
    egy kézfogásban, egy mosolyban.

    Hiányzik az életből valami…
    Hiányzik a jó, hiányzik
    a napfény mosolya, az éjszaka
    vaksi pislogása, a hajnalok
    ébredő ölelése. Hiányzik
    a nappalok hangos nevetése.

    A nappalok rohannak, futnak,
    mindenki siet valahová.
    De egyszer, valahol meg kellene
    állni egy mosolyra, egy
    ölelésre, egy igaz szóra.
    Valahol meg kellene állni,
    segíteni azon, aki elesett.
    Meg kellene tanulni újra
    mosolyogni, kezet nyújtani!

    Hiányzik a világunkból
    a nagy világ…
    Hiányzik az életünkből
    az életünk, – a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Gyémánt

    Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

    Gyémánthegyen állunk,
    De zsebünkben kavicsok vannak.
    Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
    Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
    Most könyörgések szomjazzák erőnket
    És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
    Szívünkben a csillag megfagyott.

    Igen. Igen.
    Elsüllyedtek a haditengerészek:
    Szelid révészek csónakáznak
    Isten felé.
    Még a nagyon öregek is
    Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
    S türelmet prédikálnak messze,
    A mulandóság halainak.
    Igen, igen.

    Ne higyjük el hát barátaim,
    Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
    Mindent meg kell simogatni,
    A hiénákat, a békákat is.

    Gyémánthegyen állunk,
    Szigorú hó, takard el bűneinket,
    Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
    Te határtalan kristály!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A kutya

    Oly lompos volt és lucskos,
    A szőre sárga láng,
    Éhségtől karcsú,
    Vágytól girhes,
    Szomorú derekáról
    Messze lobogott
    A hűvös éji szél.
    Futott, könyörgött.
    Tömött, sóhajtó templomok
    Laktak a szemében
    S kenyérhéját, miegymást
    Keresgélt.

    Úgy megsajnáltam,
    mintha belőlem szaladt volna
    Elő szegény kutya.
    S a világból nyüvötten
    Ekkor mindent láttam ott.

    Lefekszünk, mert így kell,
    Mert lefektet az este
    S elalszunk, mert elaltat
    Végül a nyomorúság.
    De elalvás előtt még,
    Feküdvén, mint a város,
    Fáradtság, tisztaság
    Hűs boltja alatt némán,
    Egyszer csak előbúvik
    Nappali rejtekéből,
    Belőlünk,
    Az az oly-igen éhes,
    Lompos, lucskos kutya
    És Istenhulladékot,
    Istendarabkákat
    Keresgél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Ti jók vagytok mindannyian

    Ti jók vagytok mindannyian,
    Miért csinálnátok hát rosszat?

    Néha úgy vagytok a rosszal,
    Mint a gyerek a csavargással.
    Ujjong, eltéved, sirdogál
    S hazakívánkozik.

    Ti mindannyian örültök a jónak
    S fontoljátok meg, mit mondok:
    Nem sánta az, aki
    Együtt lelkendezik a csúszkálókkal!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Mióta élek…

    Mióta élek, panaszok
    rengetegében járok,
    sárgult siránkozások
    vastag avarán taposok.

    Évezredes a holt avar,
    rálépek kíméletlen,
    de a most hulló fölkavar,
    s a lábam visszaretten,

    még akkor is, ha semmiség:
    kis galagonya, nyír, som;
    fölfognám mindnek levelét:
    az én erdőm ne sírjon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Csonka koldús

    Öreg vagy. Hiányzik a jobb kezed.
    Az ócska szandálból kilógnak
    lábujjaid.
    Ilyenkor, mikor beköszönt a szeles időszak,
    kegyetlenül fázól, köhögsz
    s reszketegen gyűjtöd a kopott garasokat.
    De a szemedben mégis derű van
    s az apostolok örömével
    kívánsz ezerannyit.
    Házról-házra jársz és hírdeted,
    hogy milyen nagy
    és dicsőséges a nyomorult ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: VÁLASZ

    Azt, amit más őrülten hajszol
    Egy hosszú, kínos életen,
    A kétség átkos órájában
    A sors megadta én nekem.
    Nem a nyugalmat. Az én lelkem
    Megölné a csend, nyugalom,
    Csak egy intést, biztatást vártam,
    Ha zokogásba fúl dalom,
    Szívemből ömlő, bús dalom.

    Áldott a kéz, amely megadta
    Ez áldott, édes biztatást,
    Áldott a szív, mely némán szenved
    S mégis tud vigasztalni mást.
    Hát más is érzi azt az átkot,
    Melytől zokog minden dalom?
    Óh! akkor nem fog porba sujtni
    Bús végzetem, a fájdalom,
    A dalba ömlő fájdalom…

    Azt, amit más őrülten hajszol
    Egy hosszú, hosszú életen,
    A megértő, biztató hangot
    A sors megadta én nekem.
    Tudom, hogy múló pillanatra
    Enyhült a régi fájdalom,
    De azért légy ezerszer áldott
    Te, aki átérzed dalom,
    Szívemből ömlő, bús dalom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Ember, állat

    Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
    Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
    Szegény, vert állat nyerített s a száján
    A hab fehérlett és a gondolat
    Az ember vak agyában csak derengett.
    Szegény vak ember, míg te egyre verted
    Szegény lovat, én sírtam tehetetlen
    S az égre, földre néztem és kerestem
    Az Istent, aki jó, aki hatalmas,
    A megváltásra gondoltam. Kereszten
    Halt Krisztus. S győz az ostor, dárda, kardvas.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Egy ebről…

    Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
    És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
    Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
    Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…

    Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
    És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
    A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
    Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…

    Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
    De…
    Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa: Vaspántok

    Ha így szólnék a kedves,
    fiatal kalauzhoz:
    – Kalauz úr,
    hogyha ma este hazamegy,
    ölelje meg nagyon a feleségét,
    dicsérje meg, ami épp rajta van,
    akár az ócska pongyoláját –
    Ha így szólnék –
    ugye… bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék a bottal kopogó
    nyugdíjas bácsihoz a boltban,
    mikor épp forintjait guberálja,
    végül levágat tíz dekát
    a „kicsit-hosszabb-lett” kenyérből:
    – Bácsi! Itt van ötszáz forint.
    Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
    Nem számítottam rá. Fölösleges. –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
    – Útkövezők!
    Én ezt a kis kavicsot elviszem,
    mert az erezetében
    lehorgadt Krisztus-fejet látok.
    Engedjék meg, hogy elvigyem! –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
    – Gyere, fiam,
    üljünk le valahol, s te elmeséled,
    mitől nőtt vállig a hajad,
    mi ellen mered ez a tüske
    tejes arcod körül,
    s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
    kérlelhetetlen? –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék padon sütkérező,
    újságpapírból eddegélő nénikéhez:
    – Néni, jöjjön velem,
    amit szeret, azt főzök vacsorára,
    puha ágyat vetek,
    előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát,
    azt a szülést, a császármetszést is,
    és szegény jó ura szívszélhűdését,
    és hogy mivel ültette be a sírját,
    azt is, milyen a szomszédasszony,
    azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
    meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
    Mindent apróra elbeszélhet.
    Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
    De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
    fölébred –
    keljen fel, takarjon be engem,
    mert éjjel mindig lerúgom a takarómat…

    Ha így szólnék –
    ugye, bolondnak tartanának?

    Konvenciók, bevett szokások
    hideg vaspántjai
    szorítják lüktető,
    eleven húsig lenyúzott szívünket.

    Forrás: Lélektől lélekig