Csend van, nagy a csend most nálunk,
Szívünk sötét borulásban.
Anyád sír…, alig halljuk,
Apád sír…, meg nem valljuk,
Körülöttünk elmúlás van.
Amit tettél, tán jól tetted,
El-elmondjuk egy nap százszor,
De hiányzol az ebédnél,
Felkelésnél, lefekvésnél,
Reggel-esti imádságkor.
Mert a helyed most már üres.
Az is marad már örökké.
Keserű vád csorog bennünk,
Jóvá nem lehet már tennünk
Soha többé…, soha többé…
Soha többé itthoni ágy,
Itthoni hang soha többé.
Jobb is tán, ha meg nem érted,
Mit kínlódunk, sírunk érted,
Most már tudjuk…, mindörökké.
Itt a ruhád, hétköznapi,
Eltaposott kis cipőd,
Most már mind kincs, emlék, álom,
Mindennél több a világon.
Hogy letelt itt az időd!
Hát, kislányom, csak így vagyunk.
Most tudtuk meg, mi a bánat.
Sír, ami nincs betemetve,
Név, ami nincs elfeledve,
Kulcs, mely nem nyit semmit már.
Elszórt percek, elszórt napok
Most heggyé nőttek mellettünk.
Elmúlt utunk csak most látjuk,
Hogy lépted hiába várjuk.
Nagyon-nagyon árvák lettünk…
Régi kis leveleidet
Összeszedem…, összeszedem…
Simogatlak, úgy, mint régen,
Ha nevettél a meséken,
Bizony, ritkán…, ha meséltem.
Csupa emlék, csupa tegnap,
Eliramló percnyi évek,
Kis bölcsődben itt vagy újra,
Mezítláb kavicson futva,
S könnybe fúlnak az emlékek…
Ez már így lesz, míg magunk is
Nem válunk majd szálló köddé.
De küszöbünk át nem léped,
Ajtót már nem nyitunk Néked,
Itthoni csók, öröm, jóság
Elment Véled… mindörökké…
Forrás: mek.oszk.hu
