Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.
Fáradt arcom szelíden
Tüzesítette a fény
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,
Arra, mikor – halk hajó
Titokzatos tengeren, –
Fekvőszéken útrakél
S lázam sodrán ring velem
Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:
Mindaz, ami sose lesz,
Mindaz, ami sose volt, –
Így indultam ma is el,
Hunyt szemekkel, mint a holt,
Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat
Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.
És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy és jaj nekem.
És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.
És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.
Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,
Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.
Forrás: Lélektől lélekig
