Menton, november, Azur-ország
nem volt soha kékebb.
Menjünk el innen, integetnek
a rózsaszínű párázatban
csodálatosabb, azurabb vidékek.
Mentünk tovább, méla Cap-Martin,
mindjárt itt az este.
Menjünk el innen, amott várnak
alkonyos, áldott, enyhe csöndben
szűz, nagy tájak, amott messze, messze.
És mentünk a csillagos éjben,
s megyünk, amíg élünk.
Óh, csodálatos Azur-ország:
óh, Élet, milyen nagy és szép
minden tájad, melyet el nem érünk.
Forrás: Vers mindenkinek
tulajdonképpen nagyon keveset kérek –
egy házikót egy tó partján
mit egy erdő árnya véd
(erdőnek kell lennie mindenképp)
és persze legyen egy kedvesem
és élhessünk a madarakkal csendesen
nem kérsz te sokat
barátom
csak olyat amit soha senki nem ért még el
még a madarak sem
Lajosi Krisztina fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Ballagok hegyen, völgyön, úttalan
utakon; ruhám cafatokba lóg;
dűlöngök, dúdorászom ittasan.
Kísérnek vad nyarak, telek;
könnyezem, botlom, elesem.
És jönnek görcsösbottal ballagók
s kérdik tőlem: te mit keressz?
Szemük rámvetik. S felelek:
én a kék rózsát keresem.
Mert nagyon sok van, ki keres.
Az egyik régi ezüstláncot,
másik szétmállott szavakat.
Harmadik elfújt gyertyalángot,
negyedik olvadt havakat.
Ötödik télidőn tavaszt,
hatodik ezt, hetedik azt…
Keresnek mind… múlt árnyakat
sokan, a jövőt kevesen.
Utamban ők nem ártanak:
én a kék rózsát keresem.
A kék rózsát, a hamvasszirmút!
a szűz csodát, a meztelent!
Az éjfél kibomló haját,
halottak élő sóhaját,
mely boszorkák szemére leng…
fagyott tüzét a gyűlöletnek,
melynek méhe a szerelem…
Én a kék rózsát keresem!
a kék rózsát! a fényeset!
a lengőt és a mozdulatlant.
Keresem jaj, halálraváltan
télen és nyáron szüntelen
a szemeken s az arcokon…
Keresem… s ha majd megtaláltam,
gyöngéden számhoz emelem,
megcsókolom és eldobom…
Forrás: Lélektől lélekig
vágy, keresés, elérhetetlenség
Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.
Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.
Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.
Forrás: Lélektől lélekig
Tengert lát a vándor, csudaszép a tenger,
belelép a vándor, hátralép a tenger.
Lép a vándor kettőt, százat, de hiába,
egy lépéssel mindig elkésik a lába.
Lép a vándor ezret, a tenger is annyit,
hol imént víz kéklett, sivatag aranylik.
Megy a vándor beljebb, nem tudja elérni,
megy a tenger feljebb, már alig felényi.
…Addig vándorolt a vándor, míg kifáradt
és a tenger addig hátrált, míg kiszáradt.
Forrás: Lélektől lélekig
