Fábry Zoltánnak
Magyarország temetőföld,
posztumusz humusz.
Történelme soha el nem
évülő priusz.
Bűnjel itt a csillag is,
mert megragyog s lehull.
Kard lángol az éjszakában
attilátlanul.
Bűnjel itt minden – halotti
anyakönyv a rög.
Írva benne jó magyar, vad
tatár és török,
írva benne arcról arcra
minden holtjai;
följegyezve ázsiai,
európai.
Magyarország temetőföld,
toroz és vigad.
Holtjaiból kóstolót küld
szomszédainak.
Duna-környék szétszóratott,
éhes népei,
vagyunk ma is ama székely
György vendégei.
Magyar, oláh, szláv – mindigre
ebhitű pogány,
csűrdöngölőt járunk ma is
Ady homlokán.
Hát mulassunk! – egyiket se
gyűlölöm, hiszen
énérettem él az is, ki
engemet eszen.
Magyarország temetőföld,
posztumusz humusz.
Történelme soha el nem
évülő priusz.
Életet aki ha itt vet,
húsba vet magot.
Holtból bú elő a kisded,
jövendő halott.
Mégis: hogyha szülni már egy
ringyó sem akad,
hónom alatt költöm ki a
fiacskáimat.
Forrás: verslap.hu
