A nyomorúság országútján
Magányos vándor, ballagok,
Akik szerettek, messze tőlem,
Akit szerettem, elhagyott.
Akikkel együtt álmodoztam,
Már révbe értek rendre mind,
Én az örök küzdést, bolyongást
Előlről kezdhetem megint.
Nagy küzdelem, kevés dicsőség,
Mégis, hiába, szép a lét!
A rózsa, melyet magam téptem,
Mindig megérte tövisét.
Párizs, 1900
Azt súgja néha-néha lelkem,
Hogy szebbet, jobbat érdemeltem,
Nevem sugárzóbb fénye mellett
Valamicskével több szerelmet.
Sugárzóbb fényt és több szerelmet…
Nem fáj, hogy ebből semmi sem lett,
Nem fáj, hogy a remények, álmok
Romján ma egymagamban állok.
Nem fáj, hogy semmit el nem értem,
Ejh, boldogulni nem nagy érdem.
A szenvedésben, pusztulásban,
Bár szomorú – de szebb varázs van.
Hogyha a szívem panaszának
Csak egyszer is visszhangja támadt,
Ha egy dalom könnyet fakasztott,
Mit bánom én a sok kudarcot!
És hogyha egyszer egy leány volt,
Aki egy percig értem lángolt:
Ma fittyet hányok mindeneknek,
Mit bánom én, ha nem szeretnek!
Egy dal, amelyet emlegetnek,
Egy csók, amelyet nem felednek:
Bármi rövid volt, bármi rég volt,
De diadalnak épp elég volt.
Ma még az édes fiatalság
Egy-egy sebünket behegeszti,
De már a vénség jő sötéten
S a szárnyát bontogatni kezdi.
Ma még csalódunk és felejtünk,
És új gyönyört kínál a másnap,
Holnap már szürkülő fejünket
Nekiadjuk a meghalásnak.
Hogy édes vón örökkön élni,
Divatját múlta ez a dal rég,
De fáj, hogy elpusztul a testünk,
Mikor a szívünk fiatal még.
Boldog, aki ifjan, delin még,
Iszik utolsót a pohárbul,
Ifjan lop egy utolsó csókot
A szeretője ajakárul.
Boldog, aki ifjan sóhajtja
Lelkét a legutolsó dalba,
Boldog, akit ifjan, delin még,
Fektet a sors a ravatalra.
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!…
Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kínál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szivem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen…
…De nincs erőm íly nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…
Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni
Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni
A járdán osztani a virágot
Tegezni az egész világot
Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat
Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel
És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni
S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni
Két fele ver a szív, egy igen és egy nem.
Harc ez is – de kell szebb?
Mit tudod te, mért élsz, míg rá a kegyetlen
halál nem felel meg!
S a kegyes szerelem – ha egy szabadabban
szaladó ütemre
ráfelel egy lágyabb, akár e dalokban,
háláját üzenve.
A tenger a földdel, föld faggyal vitázik,
ti nők a halállal.
Öletekig csap, de felfutva odáig,
tajtékkal aláhull.
Ő dob tefeléd is, ígéri, öledben
harcát ha kivívta,
tanyát verve benned, üresen hagy engem,
ha egy pillanatra.
Ne becsüld túl az életet,
játssz vele, ha játszik veled.
Koronája hamis arany,
kopogtasd meg, fahangja van.
Ne becsüld le az életet,
bárha sokszor eltévelyeg,
hűtlen hozzád, lelke ledér,
pár könnycseppet mégis megér…
