Címke: élet

  • Ady Endre: A mindegy átka

    Sorakoznak s elfutnak a hetek,
    Mintha kórház-szagtól futnának.
    Talán nem volt soha ilyen beteg
    Az Élet, mely szennyesen bukdos
    S nem tud eljutni tiszta kúthoz.

    Máskor se volt itt élni jó dolog,
    De viharok sűrübben jöttek
    És többen voltak zúgó bátorok.
    Most már a reménytelen Mindegy
    Túlságosan meggyőzött minket.

    A Mindegy, mi ma mindent összetör,
    A lágy ujjakat összefonja,
    Hogy nem szorul össze az ököl.
    S hogy itt még valami teremjen,
    Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.

    Igenis: kell a bátor lobbanás
    S nem élet, hogyha nem kiáltjuk,
    Hogy minden vannál mindig jobb a más.
    Gyujtsuk ki jól a sziveinket:
    Csak azért se győzhet a Mindegy.

    .

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK

    Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
    Hiába törnek életemre
    Vén huncutok és gonosz ostobák,
    Mert életem millió gyökerű.

    Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
    Örökös urának maradni:
    Nem adatik meg ez mindenkinek,
    Csak aki véres, igaz életű.

    Igen, én élni s hóditani fogok
    Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
    Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
    Lyányok s ifjak szivei védenek.

    Örök virágzás sorsa már az enyém,
    Hiába törnek életemre,
    Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
    De virágzás, de Élet és örök.

  • Ady Endre: Élni, míg élünk

    Igen: élni, míg élünk,
    Igen: ez a szabály.
    De mit csináljunk az életünkkel,
    Ha fáj?

    Igen: nagyot akarjunk,
    Igen: forrjon agyad,
    Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
    A Nagy.

    Igen: élj türelemmel,
    Igen: hallgass, ha fáj.
    Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
    Halál.

    Igen: élni, míg élünk,
    Igen: ez a szabály.
    De mit csináljunk az életünkkel,
    Ha fáj?

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Az ős Kaján

    Bíbor-palásban jött Keletről
    A rímek ősi hajnalán.
    Jött boros kedvvel, paripásan,
    Zeneszerszámmal, dalosan
    És mellém ült le ős Kaján.

    Duhaj legény, fülembe nótáz,
    Iszunk, iszunk s én hallgatom.
    Piros hajnalok hosszú sorban
    Suhannak el és részegen
    Kopognak be az ablakon.

    Szent Kelet vesztett boldogsága,
    Ez a gyalázatos jelen
    És a kicifrált köd-jövendő
    Táncol egy boros asztalon
    S ős Kaján birkózik velem.

    Én rossz zsaketben bóbiskálok,
    Az ős Kaján vállán bíbor.
    Feszület, két gyertya, komorság.
    Nagy torna ez, bús, végtelen
    S az asztalon ömlik a bor.

    Ó-Babylon ideje óta
    Az ős Kaján harcol velem.
    Ott járhatott egy céda ősöm
    S nekem azóta cimborám,
    Apám, császárom, istenem.

    Korhely Apolló, gúnyos arcú,
    Palástja csusszan, lova vár,
    De áll a bál és zúg a torna.
    Bujdosik, egyre bujdosik
    Véres asztalon a pohár.

    »Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
    Bocsáss már, nehéz a fejem.
    Sok volt, sok volt immár a jóból,
    Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
    Apám, sok volt a szerelem.«

    Nyögve kínálom törött lantom,
    Törött szívem, de ő kacag.
    Robogva jár, kel, fut az Élet
    Énekes, véres és boros,
    Szent korcsma-ablakunk alatt.

    »Uram, kelj mással viadalra,
    Nekem az öröm nem öröm.
    Fejfájás a mámor s a hírnév.
    Cudar álmokban elkopott
    A büszke oroszlán-köröm.«

    »Uram, az én rögöm magyar rög,
    Meddő, kisajtolt. Mit akar
    A te nagy mámor-biztatásod?
    Mit ér bor- és vér-áldomás?
    Mit ér az ember, ha magyar?«

    »Uram, én szegény, kósza szolga,
    Elhasznált, nagy bolond vagyok.
    Miért igyak most már rogyásig?
    Pénzem nincs, hitem elinalt,
    Erőm elfogyott, meghalok.«

    »Uram, van egy anyám: szent asszony.
    Van egy Lédám: áldott legyen.
    Van egy pár álom-villanásom,
    Egy-két hívem. S lelkem alatt
    Egy nagy mocsár: a förtelem.«

    »Volna talán egy-két nótám is,
    Egy-két buja, új, nagy dalom,
    De, íme, el akarok esni
    Asztal alatt, mámor alatt
    Ezen az ős viadalon.«

    »Uram, bocsásd el bús szolgádat,
    Nincs semmi már, csak: a Bizony,
    Az ős Bizony, a biztos romlás.
    Ne igézz, ne bánts, ne itass.
    Uram, én többet nem iszom.«

    »Van csömöröm, nagy irtózásom
    S egy beteg, fonnyadt derekam.
    Utolszor meghajlok előtted,
    Földhöz vágom a poharam.
    Uram, én megadom magam.«

    S már látom, mint kap paripára,
    Vállamra üt, nagyot nevet
    S viszik tovább a táltosával
    Pogány dalok, víg hajnalok,
    Boszorkányos, forró szelek.

    Száll Keletről tovább Nyugatra,
    Új, pogány tornákra szalad
    S én feszülettel, tört pohárral,
    Hült testtel, dermedt-vidoran
    Elnyúlok az asztal alatt.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A fekete zongora

    Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
    Fusson, akinek nincs bora,
    Ez a fekete zongora.

    Vak mestere tépi, cibálja,
    Ez az Élet melódiája.
    Ez a fekete zongora.

    Fejem zúgása, szemem könnye,
    Tornázó vágyaim tora,
    Ez mind, mind: ez a zongora.

    Boros, bolond szívemnek vére
    Kiömlik az ő ütemére.
    Ez a fekete zongora.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: A halál automobilján

    Töff-töff, robogunk
    Motólás ördögszekéren,
    Zöld gépkocsin,
    Éljen az Élet, éljen, éljen.

    Töff-töff, csupa kín
    E sárgolyó dühös harca,
    De fátyolos
    Az én arcom s a Léda arca.

    Töff-töff, a Halál
    Kacag. Érzi a mi hültünk.
    Csúf az Élet,
    Éljen. Mi legalább röpültünk.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Szécsi Margit: Hallgatás Hídja

    Hídépítő álma: híd.
    De nem ő jut által rajta.
    S ha már mehet: bunkó hajtja,
    vérrel virágzik a híd.

    Rakja szivárványait,
    más szedi a vámot rajta.
    A bolond, ki műve borja,
    ebben meghunyászkodik.

    Szívünk bár rugaszkodik,
    hogy e romlást hírül adja:
    a bolond, ki sorsa rabja,
    abban megragaszkodik.

    Évre év és ívre ív,
    nincs buzgalom vakság nélkül.
    Híd a Kwai-folyón megépül,
    minden folyón minden híd.

    Szép a rút és rút a szép,
    ha a gonosz pártul fogja.
    Hogy ne lenne sorsa rabja –
    ember megpróbálkozik.


  • Szécsi Margit: Galamb-macska-virágének

    Mikor a sárga trombita-virág
    még felém fordulva magyarul zenélt,
    tetőgerinci macskák bandukoltak
    az Araráton galamb-combokért.

    A sufniban boncoltunk holt madárkát,
    kutatva a mozgás eredetét,
    s megleltük egymás anatómiáját –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!

    Nappal aludt a lámpa, mint a dandy,
    fehér dunnákat döncölt a sötét.
    Beöltöztem tüzes ágytakaróba,
    királyra várva én, tüköri kép.

    Galamb meg macska apellált szívemhez,
    s az Ararát, s fönn a mennyei kék.
    Ó, szajha élet, hozzám igenis jó –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!


  • Szécsi Margit: Élni

    Élni az áldott életet,
    a napfényt, a félelmeket,
    a szaporodást, születést –
    élni az embernek kevés:
    meg kell rágni a létezést!

    Mivel az ember telhetetlen,
    gyógyszere: bánat, bánat ellen,
    s az ember elgondol sokat,
    e kíntól úgyis megdagadt
    világba még világokat,

    egy kis csíkot túl a végtelenen,
    s elgondolja önmagáról, hogy: van,
    s elgondolja, hogy ne legyen.



  • Nagy László, Tűz

    Tűz,
    te gyönyörű,
    dobogó, csillag-erejű,
    te fűtsd be a mozdonyt halálra,
    hajszold, hogy fekete magánya
    ne legyen néki teher,

    tűz,
    te gyönyörű,
    ihlet, mindenség-gyökerű,
    virágozz a vérző madárban,
    égesd, hogy a sorsot kimondja,
    nem a hamuvá izzó csontja,
    virrasztó igéje kell,

    tűz,
    te gyönyörű,
    jegeken győztes-örömű,
    ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra,
    lélekben szakállasodva,
    hűlve latoló józanságban,
    ahol áru és árulás van,
    öltöztess tündér-pirosba,
    röptess az örök tilosba,
    jéghegyek fölé piros bálba,
    ifjúság királya,
    tűz!


    ,