Címke: élet

  • Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

    Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
     legyen tiéd örökre az egész.
    Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
     itt van neked az epe és a méz.

    Ez itt a keserű s ez itt az édes,
     ez a fekete és ez a fehér,
    ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
     ez itt a méreg és ez a kenyér.

    Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
     ölelni lágyan és birkózni kart,
    és harcot is, hogy harcolj csakazért is,
     a rózsa mellett ott legyen a kard.

    Van még néhány elhányt és csonka holmi,
     egy kis verőfény és egy-két kacaj,
    viaskodó kedv, várat ostromolni,
     és végezetre egy nagy, tompa jaj.

    Iker ajándékot veszel örökbe,
     oly ember-ízű és oly felemás,
    de ember adta, nem telt néki többre,
     eget ne vívj, mély kútakat ne áss.

    Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
     s koldus apád most tétovázva áll,
    mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
     és a baljában ott van a halál.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Én nagyon sokakat szerettem

    Én nagyon sokakat szerettem,
     én vágytam arra, vágytam erre,
    de aki úgy szeretett engem,
     anyám az életet szerette.

    Ő úgy szerette, hogy megállott,
     az úton elmaradt, lekésett,
    ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
     s a porban azt mondotta: élet.

    Az életet bámulta folyton,
     mint egy menyasszony, mindig ifjan,
    apám szemében kezdte nézni,
     és nézte aztán arcainkban.

    Csak a szívét hallgatta halkan
     mély-kék szemekkel, megbűvölten,
    csak a tűnő időt figyelte,
     s arcát nem látta a tükörben.

    Ő járt, tudott és látva-látott
     fájó ideggel szótlan álmot,
    megszentelt engemet a lelke,
     az ő lelkétől vagyok áldott.

    Neki nem volt korán könnyezni,
     s könnyezni nem volt soha késő,
    ha ment az erdőn, ment az úton
     ketten mentek: az élet és ő.

    Sírt és dalolt bús mátkaságán,
     bölcsők között sírokra görnyedt,
    a képeskönyve volt az élet,
     nem vitt magával soha könyvet.

    A fiait csókolta némán,
     halottjait némán temette,
    én nagyon sokakat szerettem,
     de ő az életet szerette.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

    Van már kenyerem, borom is van,
    van gyermekem és feleségem.
    Szívem minek is szomorítsam?
    Van mindig elég eleségem.

    Van kertem, a kertre rogyó fák
    suttogva hajolnak utamra,
    és benn a dió, mogyoró, mák
    terhétől öregbül a kamra.

    Van egyszerű, jó takaróm is,
    telefonom, úti bőröndöm,
    van jó szívű jót-akaróm is,
    s nem kell kegyekért könyörögnöm.

    Nem többet az egykori köd-kép,
    részegje a ködnek, a könnynek,
    ha néha magam köszönök még,
    már sokszor előre köszönnek.

    Van villanyom, izzik a villany,
    tárcám van igaz színezüstből,
    tollam, ceruzám vígan illan,
    szájamban öreg pipa füstöl.

    Fürdő van, üdíteni testem,
    langy tea beteg idegeimnek,
    ha járok a bús Budapesten,
    nem tudnak egész idegennek.

    Mit eldalolok, az a bánat
    könnyekbe borít nem egy orcát,
    és énekes ifjú fiának
    vall engem a vén Magyarország.

    De néha megállok az éjen,
    gyötrődve, halálba hanyatlón,
    úgy ásom a kincset a mélyen,
    a kincset, a régit, a padlón,

    mint lázbeteg, aki föleszmél,
    álmát hüvelyezve, zavartan,
    kezem kotorászva keresgél,
    hogy jaj, valaha mit akartam.

    Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
    a kincs, amiért porig égtem.
    Itthon vagyok itt e világban,
    s már nem vagyok otthon az égben.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

    A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
    akarsz-e mindig, mindig játszani,
    akarsz-e együtt a sötétbe menni,
    gyerekszívvel fontosnak látszani,

    nagykomolyan az asztalfőre ülni,
    borból-vízből mértékkel tölteni,
    gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
    sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

    Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
    havas telet és hosszú-hosszú őszt,
    lehet-e némán teát inni véled,
    rubin-teát és sárga páragőzt?

    Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
    hallgatni hosszan, néha-néha félni,
    hogy a körúton járkál a november,
    az utcaseprő, szegény, beteg ember,
    ki fütyürész az ablakunk alatt?

    Akarsz játszani kígyót, madarat,
    hosszú utazást, vonatot, hajót,
    karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

    Akarsz játszani boldog szeretőt,
    színlelni sírást, cifra temetőt?

    Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
    játékban élni, mely valóra vált?
    Virágok közt feküdni lenn a földön,
    s akarsz, akarsz-e játszani halált?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Mérgek litániája

    Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
    csendben susognak hozzám, mint a sír.
    Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
    akár a gyémánt, a rubin s zafír.

    Az ópium volt első ideálom,
    az álom, az én altató arám,
    csak rám lehell és az enyém, mi drága,
    enyém lesz Kína, Tibet és Japán.

    Lihegve néztem ódon patikában
    az atropin megcsillanó levét.
    Bús kedvesünk szemébe álmokat lop,
    s sötét szeme az éjnél feketébb.

    Szeretem a tápláló s gyilkos arzént,
    mert vézna arcunk tőle gömbölyül,
    és éltető rózsás lehelletére
    az élet és a halál leng körül.

    Fejfájasztó homályos délutánon
    az antipyrinhez esedezünk.
    Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül,
    és óriási lesz pici kezünk.

    A koffein komoly, nyugodt barátunk,
    mélységek kútja, bölcsek itala.
    A veronál vén gyermekek dadája,
    a morfium az örök éjszaka.

    A nikotin zavart füstfellegében
    keleti lázak fátyola remeg.
    Az alkohol gyógyítja életünket,
    ezt a fekélyes, óriás-sebet.

    Hogy integetnek, hívnak és üzennek,
    ha bánatoktól bong a beteg éj:
    az éjjeliszekrényünkön alusznak,
    és hallgatásuk is zokog, zenél.

    Simák, szelídek s szörnyű gyilkosok mind,
    olyan kicsik és mégis oly nagyok.
    Oly mozdulatlanok. S faló ölükben
    egy túlvilági lángvihar ragyog.

    Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
    Komor nevük imába foglalom.
    Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
    mint átkomat és örök bánatom.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A kártyás diadala

    Diadal!
    Tüzes szekéren, lángnyelvek között,
    az illatos nő hozzánk költözött
    és száll a dal:
    Diadal!

    Illatzavar, őrjöngő világ,
    rivalganak rettentő trombiták:
    Diadal!

    Kínálja testét, táncol, hahotázik,
    ő a miénk és öleljük rogyásig:
    Diadal!

    Nem egy a csók, de száz és százezer,
    ő most szeret és ő most követel:
    Diadal!

    Csóktól, aranytól részegek vagyunk,
    és ordítunk és összeroskadunk:
    Diadal!

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: A sötét párka

    Három bús párka áll az élet útján,
     a nő, a kártya, a halál.
    Ó fátylasarcú, rejtett, furcsa párka,
     engem kötényed titka vár.

    Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya?
    A szeretőm leszel száz éjszaka.
    Az életem péntekjén fölkereslek,
     hozzád őrjöngve fölfohászkodom,
     és kérem az igét, a szót, a kulcsot,
     lábadra ejtve ráncos homlokom.

    Lassú nekem az élet – sokszorozd meg
     és adj a láznál lázabb lázakat.
    Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd föl,
     hulljon le róla a kemény lakat.

    Pörögjenek most gyorsan minden orsók,
     lássak ragyogva, mint még sohasem,
     mutass nekem most bölcsőt és koporsót,
     bűvös ujjakkal illesd meg a sorsot
     és gombolyítsd le lassú életem.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Mint aki a sínek közé esett…

    Mint aki a sínek közé esett…
    És általérzi tűnő életét,
    míg zúgva kattog a forró kerék,
    cikázva lobban sok-sok ferde kép,
    és lát, ahogy nem látott sose még:
    Mint aki a sínek közé esett…

    A végtelent, a távol életet
    búcsúztatom, mert messze mese lett,
    mint aki a sínek közé esett:

    Mint aki a sínek közé esett –
    vad panoráma, rémes élvezet –
    sínek között és kerekek között,
    a bús idő robog fejem fölött,
    és a halál távolba mennydörög,
    egy percre megfogom, ami örök,
    lepkéket, álmot, rémest, édeset:
    Mint aki a sínek közé esett.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Vészfék

    Hajrá, ha bírsz! Hadd nyögjön lenn a pálya.
    Hadd búgjon a síp, főjjön a kazán!
    Hadd fogyjon a mozdonynak tűzi fája!
    A gőzcsapot hagyd könnyedén s lazán!

    Száguldj a tiltó lámpa vérjelébe,
    rohanj s recsegjen a homok, kavics.
    Tüzes kerékkel zúgj a cél elébe,
    bár a kerék széjjelmorzsolna is.

    Menj! Ám ha rád letipró csüggedés lép,
    és ásító unatkozás mered,
    bátran szakítsd szét vért-lökő ered.
    Bordád alatt vonaglón döng a vészfék,
    vágd szét zsinegjét, nem lesz benne kár,
    egy pillanat csak s a vonat megáll.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.
    Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.
    Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!
    Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.
    A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
     nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: MEK